Az istent játszó férfi

Nincs többé Én. Abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor először láttam meg a piros kis karikát a telefonomon - mellette az Ő nevével. Nem voltam már gyerek, tudtam, milyen szeretni, csalódni, megcsalni, megcsalva lenni, szenvedni, irtó boldognak lenni és borzasztó mélységeket megélni.

De ő más volt, mint a többi. Ő a legszebb szavakat írta és mondta nekem. Hosszú, átborozott éjszakákon át próbáltuk együtt megváltani a világot - amikből aztán felejthetetlen hajnalok lettek...

Tudtam, hogy nincs örökké tartó rózsaszín felhő, de ő úgy robbant az életembe, mint egy második világháborús bomba, és én pedig megdöbbenve álltam, hogy MI VAN? Mert én ilyet még soha nem éreztem - pedig azt hittem, már mindent tudok a szerelemről.

Ő volt az, aki egy olyan sebet hagyott bennem, ami soha nem fog begyógyulni. Nem amiatt, ami velünk történt, hanem amiatt, amit velem tett. Elvette legbelsőbb valómat, önmagamat, és én bolond, szerelmes lány még élveztem is.

Mindent feladtam érte. Hozzá költöztem, pedig semmije nem volt. Messze költöztem a barátaimtól, pedig ő egyiket sem tudta pótolni. És elfeledkeztem arról, hogy mik az álmaim. Mert egy olyan jövőképet teremtett nekem, amire eddig nem is vágytam, de vele mégis az időtlen boldogságot ígérte.

• Azt mondta, nem szereti, ahogy öltözködöm - elkezdtem stílust váltani.
• Azt mondta, nem jó göndören a hajam - onnantól kezdve vasaltam.
• Azt mondta, csodás feleség lennék - és én minden nap sütit sütöttem neki, pedig gyűlölök!

Az az igazság, hogy mi, nők a világ legbutább lényei vagyunk. Mert jön valami eszeveszett szívkattanás, és bumm, megszüntetünk mindent, ami eddig fontos volt. Mi, nők elhisszük, hogy egy férfi úgy képes szeretni, mint mi. Pedig nem, nem tud. Tud nagyon, minden erejével, de teljesen máshogy. Más a fontossági sorrend, mások az értékek, ami nem baj, egészen addig, amíg mi is képesek vagyunk a józan ész keretein belül gondolkozni. Aggyal is, nem csak szívvel.

Hosszú időbe telt, amíg erre rájöttem, és szépen lassan elkezdett felnyílni a szemem. Rájöttem, hogy ő mindent elvett tőlem, a keletkező űrt pedig kitöltötte saját magával, és így megalkotta önnön tükörképet - akit esténként átölelhet. Akkor már tudtam, hogy mi sosem leszünk MI, mert neki csak az számít, hogy legyen otthon mindig valaki, mint egy szobanövény.

Én pedig lefagyva álltam a nappali közepén, és rájöttem, hogy mennyire hülyének néz. Akkor és ott eldöntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. Szerettem, bassza meg, rohadtul szerettem, de abban biztos voltam, hogy ő egy olyan fiú, aki mellé egy báb kell, akitől férfinek érezheti magát. Akiből táplálkozik, akit a saját képére formálhat.

Az istent játszó férfi, aki azt hiszi: a nő érte van, és nem mellette. De aki igazán szeret téged, az felemel. Előrevisz, és mindenben támogat. Aki visszahúz, az csak önmagát szereti. Ezt kell felismerni! Szerelem ide, szerelem oda, semmit nem ér, ha elfelejted, hogy ki is vagy, és hova tartasz.

Nyitókép: iStockphoto