A nagyszüleimtől tanultam meg, milyen is a halhatatlan szerelem!

Percekig meg sem tudtam szólalni, csak néztem, ahogy kipakolja a bevásárló szatyrából a gyümölcsöket, amit még látogatás előtt vett neki a piacon. A szandált pedig mindeközben szüntelenül tovább szorongatta, hiszen az volt utoljára a nagyin, amiben még pár nappal azelőtt bement a kórházba. Azt hiszem, hogy ez a kép tanított meg rá először, hogy milyen is az igazi szerelem. Így képtelen voltam leszállni erről a témáról. Faggatni kezdtem hát nagypapát, ő pedig mesélt.

Egy vidéki kis faluban nőttek fel, mama ugyan szegény családból származott - a nagypapám pedig egy cipész fia volt - mégis mindenki "kisasszony"-nak szólítva leste a kegyeit. Amikor 18 évesek voltak, és eljött a falubál ideje, papi úgy érezte: végre ideje lépnie és valahogyan a közelébe férkőznie az áhított menyecskének. Azért azt tegyük hozzá, hogy nagypapa is igencsak kapós volt akkoriban, de persze ahogyan az lenni szokott, neki az elérhetetlen nő kellett.

Mama pedig, ahogyan azt kell, taktikusan ügyet sem vetett rá, pedig - ahogy papa később elárulta - a vonzalmuk kölcsönös volt. Mégis más kísérte haza mamát a bálból, nagypapát pedig másnap már a háborúba hívták katonának. Ámde ekkor mama amolyan elegánsan a testvérén keresztül üzent neki: érkezzen csak haza épségben! Nos, hát nagypapának sem kellett több motiváció, pár hónap elteltével haza is ért teljesen makulátlanul, és azonnal a szerelme háza felé vette az irányt.

Eleinte rendkívül sokat nélkülöztek, mégis mindvégig, kitartva egymás mellett bíztak abban, hogy a továbbtanulás majd új lehetőségeket nyit meg előttük. És végül nagypapa a diplomát követően a belügyminisztériumban kapott állást. Egészen a budai elit krémjébe verekedték fel magukat, majd ezután az egykori cipész fia hirtelen az akkori belügyminiszter személyi titkára lett. Papa erre csak annyit mondott, hogy a szerencséjének kulcsa a mama kitartó szerelmében rejlett.

A munkájából adódóan azonban nagyon sokat kellett utaznia. A rengeteg utazás során pedig rengeteg szerelmes levelet írt a feleségéhez - még apukám születése után is. Imádtam ezeket a leveleket olvasni. Ha gyönyörű helyeken is járt az öreg, mégis minden levelében csak a nagyit hiányolta a legjobban maga mellől. Mikor itthon volt, akkor pedig minden idejüket együtt töltötték.

Bár, ahogy elnéztem a nagyapámat, hogy micsoda csillogással a szemében mesél még mindig kettejükről, rájöttem, hogy még a halálnak sem sikerült. Így lettek végül ők az én legnagyobb példaképeim. Mert ha igaz szerelemre gondolok, akkor minden alkalommal az ő példájuk lebeg a szemem előtt.

Hisz' talán mindannyian ugyanazt akarjuk. Te is és én is. Találni valakit, aki miatt végre megváltozik az egész életünk, akivel úgy érezzük, hogy valami más, mint eddig bárkivel. A különlegest akarjuk, a megfoghatatlant, valamit, ami a csodával határos. A saját hétköznapi csodánkat szeretnénk. Valakit, aki orvosság minden eddig elszenvedett lelki megbetegedésünkre. Valakit, akit jobban szeretünk saját magunknál. És aki végre úgy szeret minket, mint azelőtt még soha senki. Valakit, akivel már minden egy életre szól. Azt hiszem, hogy amit a legjobban akarunk, az az, hogy ha végre megtaláltuk, akkor soha ne kelljen őt elveszíteni.

Nyitókép: Shutterstock