Örökre a szívemben őrizlek, hiába szakítottunk évekkel ezelőtt

Hirtelen viszont belém hasított a tény: három éve beszéltünk utoljára, nem sokkal a szakításunk után.

Amikor megláttam a plakátot, egy pillanatra visszakerültem a múltba. Talán a kikeleti fények miatt, hiszen annak idején sok kora tavaszi napot töltöttünk együtt. Az is lehet, hogy a plakát miatt. Egy filmsorozat folytatása volt, aminek a korábbi részeit ezerszer megnéztük közösen, és rengeteget ábrándoztunk arról, hátha lesz még következő rész, és akkor azt már moziban nézhetjük - együtt.

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, és már nem vagyunk egymás életének a részei. Egy-egy elvétett Instagram-posztból tudjuk, hogy a másik még életben van, halad a dolgaival, építi a jövőjét, de már a születésnapi köszöntések is hosszú ideje elmaradtak.

Ez persze így van rendjén, már nincs dolgunk egymással. Amíg tartott szép volt, de az, hogy elmúlt, nem volt véletlen. Igazából, ha tehetném se fordítanám vissza az idő kerekét, már nem vágyódom vissza abba a párkapcsolatba. Mégis, időről időre feljön egy-egy emlék, és néha jól esik felidézni magamban azt, ami volt köztünk.

Korábban el sem tudtam képzelni azt, hogy ha valakit megszeretek, akkor egyik pillanatról a másikra kikerülhet az életemből. Azt gondoltam, ha valaki egyszer fontos volt számomra, akkor mindig az is marad. Sokáig hangoztattam a szakításaim után, hogy hiába ért véget a közös történetünk, attól még a szívemben őrzöm mindet. Hiszen egyszer jó volt, sokat adtunk egymásnak, és tanultunk egymástól. Ha már egyszer fontosak voltunk egymásnak, elképzelhetetlen, hogy ne gondoljunk a másikra jó szívvel, hogy ne kommunikáljunk időnként, s ne akarjuk egymásnak a legjobbat.

Emellett pedig nem akartam, hogy az emlékek megfakuljanak. Azt hiszem, attól féltem, hogy mivel rengeteg dolgot tanultam tőlük, ha elfelejtem, milyen volt, a leckéket is elfelejtem. Aztán persze, ahogy teltek az évek, a szép emlékek is idővel elhalványultak, helyettük pedig csak néhány benyomás, hangulat maradt.

Mégis, vannak napok, mint például ez a bizonyos, amikor egy pillanatra visszarepülök az elmúlt időkbe. Az akkori hangulatok, színek, benyomások újra felelevenednek egy röpke időre, mintha még mindig akkor lenne, és a most nem is létezne. Ilyenkor mindig keserédes a visszatérés a jelenbe. Keserű, mert az elmúlt időket már sosem lehet visszahozni, de édes, mert az elmúlt időket már soha többé nem kell visszahozni. Keserű, mert időről időre mindig fel fog bukkanni valami, ami felidézi a múltat. Egy illat, a napsütés egy bizonyos szöge, egy plakát, egy film, egy vers, egy könyv, egy zene, és soha többé nem lesz senki, aki azokat a bizonyos dolgokat úgy értené, mint ő.

Persze nem bánkódom, hiszen ez az élet rendje. Mindig jönnek új illatok, új plakátok, filmek, versek, könyvek, zenék, amelyek valaki máshoz kötődnek, és valaki más miatt válnak különlegessé, idővel pedig átveszik az elmúlás iránt érzett nosztalgiát.

Nyitókép: Shutterstock