Levelekkel és szerelmes versekkel hódítottad meg a szívem

Mostanában talán idejétmúlt dolognak tűnnek a versek, a rímbe szedett gondolatok, érzelmek, pedig a verseknek még ma, rohanó világunkban is varázsuk van. Még akkor is, ha mostanában inkább a közösségi oldalakat szeretik görgetni a legtöbben, a verseskötetek lapozgatása helyett. Engem különös vonzalom fűz a versekhez, mondhatni, szerelem...

Mese, mese, mátka...

Hol volt, hol nem volt, volt egy fiú és egy lány, akik találkoztak a munkahelyükön, s ahogy az sok esetben lenni szokott, felizzott körülöttük a levegő. Eleinte csak össze-összenéztek, aztán egymásra mosolyogtak. A fiú félénken elhívta a lányt kávézni, amikor a többiekkel szünetet tartottak. Aztán már csak ketten kávéztak. Teltek a napok, a hetek, s bár sokan gyorsan eljutnak az ismerkedéstől, a járásig, sőt a szakításig is, főhőseink egy hónap múltán még csak a közös ebédnél tartottak. Lassan haladtak, nem rohantak, igazából ismerkedtek, még akkor is, ha egyesek nem értették, mit vacakolnak annyit. Nekik azonban ez nem vacakolás volt.

Élvezték, ha az asztal alatt összeért a lábuk, ha incselkedően belekóstolhattak egymás tányérjába az ebédek alatt, ha játékosan megérinthették a másikat. A találkozásaiknak hangulata, izgalma, mondhatni íze, zamata volt. Az első, részegítő csók is csak sokára csattant el, s mivel valóban oly sokáig húzták, szinte a lélegzetük is elállt tőle.
Ez az, amiről a legcsöpögősebb könyvekben írnak, ami a legromantikusabb filmekben is látható, amiben nem is hiszünk – mert olyan valószerűtlen a létezése –, egészen addig, amíg meg nem történik velünk.

Levelek a kedvesemnek

Hol volt, hol nem volt, volt egy fiú és egy lány... Szerelembe estek. Egy párrá váltak. Ez a lány én voltam, s a fiú a szerelmem, a párom, akinek egy nap két hétre külföldre kellett utaznia. Már maga az elválás gondolata is fájdalommal töltött el, s amikor tényleg elment, nem tudtam, miként fogom kibírni ezt a 14 napot és éjszakát. Az elutazását követő napon azonban, amikor hazaértem a munkából, és kinyitottam a postaládát, a számlák és szórólapok mellett egy szürke boríték is várt rám.

Könnyes szemmel olvastam a sorokat. Egy szerelmes levelet kaptam. Egy vallomást. A végén pedig egy vers koronázta meg a mondanivalót.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
(Radnóti Miklós: Tétova óda)

A következő nap egy újabb szürke boríték várt a postaládában. Aztán még egy... és még egy. Minden nap. Mintha egy XIX. századi lányregényben csöppentem volna. Minden levél másról szólt, és minden levelet egy vers vagy egy versrészlet zárt.

A hazaérkezését megelőző napon egy ezüst borítékot kaptam a szürke helyett, amelyben csak ennyi állt:

Azóta több, mint tíz év telt el, nekem pedig még ma is megdobban a szívem, ha a férjem hajdani leveleire és bennük a szerelmes versekre gondolok.

Nyitókép: Shutterstock