Hiszek a szerelemben, de nem rohanok át az életemen miatta

A napokban virágba borult, ami azért érdekes, mert ahogy a neve is sugallja, ezt március helyett decemberben "kellett volna" tennie. Amikor megláttam azt a tetemes mennyiségű, méretes bimbót, amitől azóta roskadozik a szerencsétlen, elképesztő öröm lett rajtam úrrá, mert úgy éreztem, ez a kis növény az én tökéletes lelki társam. Ciki vagy sem, az érzelmekhez, az élethez és a szabályokhoz való hozzáállásomat ezzel a karácsonyi kaktusszal tudom leginkább szemléltetni.

Elismerően pásztáztam végig a kis virágomat, "akinek" volt pofája december helyett márciusban virágba borulni. Azért okozott ez nekem örömet, mert egyáltalán nem hiszek abban, hogy bármit is időre kellene csinálni az életben. Szerintem ez egy óriási hülyeség, mert az egyéni felelősségen kívül egy nagy adag szerencsére is szükségünk van a céljaink eléréséhez, viszont a szerencse nem úgy érkezik, hogy közben folyamatosan ellenőrizni tudod a tracking number alapján, merre jár. Lehetsz te bármennyire felkészült, amíg nem érkezik el a megfelelő pillanat, tétlenül fogsz állni a rajtkockán, és ez akár évekig is eltarthat. Persze nem azt mondom, hogy így akkor nem is kell mindent megtenni az álmaidért, csak közben el kell fogadni, hogy egy bizonyos ponton túl nincs ráhatásod a dolgok alakulására.

Volt idő, amikor ezen iszonyatosan ki voltam borulva, tulajdonképpen tinédzser koromtól kezdve hosszú évekig pörögtem ezen. Csakhogy a kaktuszos példánál maradjak: úgy éreztem magam, mint egy széttápozott növény, amitől azt várják, hogy megfelelő mennyiségű ásványianyag hatására ontani kezdje magából a virágokat, különben egy haszontalan, szar, kóró, ami csak szívja az értékes szén-dioxidot a többi potens növény elől. Sosem tudtam időre virágozni, de persze nyilván nyomasztott, hogy a környezetem ezt várta volna el tőlem:

Rombolni kezdtem magam körül a világot, a szabályokat, és mindent, amiről kérdezgetni lehet. Még érettségi előtt leléptem otthonról, esti iskolában fejeztem be a gimit - úgy, hogy heti 100 napot dolgoztam különböző éttermekben. Annyira messze löktem magamat minden szabálytól, hogy szinte a senki földjén éreztem magam, ahonnan már nem várják vissza az embert - sokkal inkább temetik, mondván, hogy "belőled még lehetett volna valami, de már valószínűleg nem lesz..."

Egy darabig lelkiismeret furdalásom volt azért, mert "csalódást okoztam" a világnak, de aztán elkezdtem jól érezni magam a senki földjén. Elkezdtem megismerni, milyen a védőburok nélküli élet, milyen az, amikor egy-egy döntésed súlya csak a saját válladat nyomja, milyen az, amikor a saját játékszabályaid szerint élsz - és ekkor virágoztam ki először, a senki földjén, látszólag teljesen ok nélkül. De belül éreztem, hogy sosem voltam még ennyire a helyemen.

Azóta eltelt több, mint 10 év, és a kérdések száma jelentősen lecsökkent. Nagyjából már csak arról szólnak, hogy miért nem vett még senki feleségül, de persze már ezt is csak igen kevesen kérdezik meg. Nos, a válasz nagyon egyszerű: mert aki megkérte volna a kezem, ahhoz nem akartam hozzámenni. Mondtam már néhány nemet, meg persze nekem is mondtak már nemet, de ez így van rendjén, mert a szerelmet sem időre játsszuk.

Olyan férfival akarok együtt lenni, akitől felszökik a pulzusom, akinek a gondolatától is borsónyira szűkül a gyomrom, és nem tudom kiverni fejemből - és akit ugyanígy felemésztenek az érzelmek miattam, legalábbis a megismerkedés elején. Nem akarok megalkudni, nem akarok valakibe "fejből beleszeretni", nem akarok semmit sem azért csinálni, mert itt lenne már az idő. Olyan kapcsolatot szeretnék, amiben egyenlők vagyunk, amiben természetes, hogy imádjuk és segítjük egymást, amiben stabil, megbonthatatlan egységet alkotunk, és amiben biztonság, őszinteség uralkodik.

Erre bárhány évet képes vagyok várni, türelemmel, büszkén és alázattal. Nem tudom, hogy hetekről, hónapokról, vagy évekről beszélünk, csak azt, hogy eddig minden jól alakult az életemben, ha a saját tempóm szerint virágozhattam.

Nyitókép: Shutterstock