Én tudok vezetni, csak az zavar, hogy te is itt vagy!

Nem egyszerű ezt kezelni, mert rólunk, nőkről az a hír terjeng a köztudatban, hogy be nem áll a szánk, pedig bizony létezik oylan szituáció, amikor a férfiak kezdik el levegővétel nélkül mondani a magukét. Például a fent említett helyzetben.

Békésen ültem az autóban, olykor fél szemmel a tükröt vizslattam, hogy milyen a forgalom
mögöttem, hogy nem kenődött-e el a rúzsom, szemfestékem, amikor a mellettem lévő ülés felől a következő monológ hangzott el:

- Azok nem sminkelésre lettek kitalálva, hanem arra, hogyha sávot váltanál, uram bocsá' tolatásra adnád a fejed, legyen mibe beletekintened... - aprócskát rándult a szemöldököm a kioktatásnál, de oda se neki, férfi a szentem, nyugtattam magam, és folytattam az utam.

Kisvártatva ismét elém került egy piros lámpa, és mivel szerintem kitűnően használom a pedálokat a magassarkú csizmámban is, így lazán lefékeztem. De a hang ismét megszólalt:

- Téged egy cseppet sem zavar, hogy félek melletted? Halálfélelmem van! Úgy taposom a lemezt a lábam alatt, hogy egyszer kiszakad, az hótziher! Tudod, mennyibe kerül majd azt kilakatolni? Nem is, tudok jobbat: beszereltetek erre az oldalra is egy féket, az a biztos! És a kuplungtárcsa? Amit te művelsz, az nem tesz jót neki! Minek taposod a pirosnál? Vedd már ki sebességből a váltót, az ég áldjon meg!

Lazán hátradobtam a hajam, és sandán oldalra pillantottam, ő pedig cigaretta után kutatott remegő kézzel, és szorosabbra húzta a biztonsági övet. Gázt adtam, amitől ő - érthetetlen okból - úgy öt centire belepasszírozódott az ülésbe. A forgalom szépen haladt, én követtem az előttem lévő autót. De még fél perc sem telt el, amikor a szomszédból ismét hangok érkeztek hallójárataimba:

- Te figyelj... hallottál már a követési távolságról? Igen? Kétlem! Mert ez itt előttünk követési közelség, nem követési távolság! Isten az atyám, veszek neked egy mérőszalagot, hogy lásd, mennyi az az öt méter, amit te prezentálsz itt! Úristen! Be kéne sorolni? Azért téblábolsz? Első körben tedd ki az indexet, mert a többi sofőr nem telepata ám, hogy kitalálja, mit akarsz csinálni!

Ekkor már kissé emelkedni kezdett a vérnyomásom, és úgy döntöttem, hogy ignorálni fogom a mellettem rettegő pasit az út elkövetkezendő részében. Felhangosítottam a zenét, de még így is átszűrődött a sajátomnál néhány oktávval mélyebb hang:

- Menj már, neked van elsőbbséged! Ne nyolcvannal, ha még szeretnéd néhányszor megnézni a jól sikerült fotót a jogosítványodon! A nyolcvan sok! Az ötven a piros karikában nem azt jelenti, hogy annyival tilos, hanem maximum annyival mehetsz! Hé! A motorfék nem extra tartozéka az autónak, bármelyikben tudod használni!

Ekkor már a vérnyomásom és a vércukrom karöltve bokszolták a koponyámat, mégis
igyekeztem türelemmel viselni a megjegyzéseit - csak egyetlen mondatot böktem oda válaszul:

- Nekem még sosem volt balesetem! - kellett nekem, olaj a tűzre! Mert a vízverte homlokkal utazó férjem egy mozdulattal eltaposta a türelemvirágom bimbódzó mondatát...

- Igazán? Nem emlékszel arra, mikor megtoltál egy 1nm-es konténert? Azt mondtad, hogy csak a lámpabúrát kell cserélni! Csak a lámpabúrát? Az egyben van a lámpával! Meg a hátsó sárvédőt, meg a lökhárítót! Nem vettél észre egy egyköbös konténert! Kicsit nagyobb ugye, mint egy púderes doboz? És amikor meghúztad a régi autónk jobb oldalát? Mondd csak, akkor a kocsi hízott, vagy a kapubejáró ment össze?

Ez volt az a pillanat, amikor megkerestem a legközelebb eső parkolót, és bekanyarodtam. Lefékeztem - szerintem barátságos tempóban -, és értetlenül néztem a mellkasát markolászó férjemet...

- Ha így parkolsz, legközelebb elveszem a jogosítványod - hörögte, mire válaszul felkínáltam neki a távozás lehetőségét.

- Napi szinten hurcolok biztonságosan két apró gyereket, kismamát, kutyát, macskát, de rossz ómen, ha te ülsz mellettem! Végállomás, kiszállás!

Így esett, hogy még ha csak pár kilométert is kell közúton töltenünk, azt általában külön autóval tesszük. Mert fő a biztonság. Főleg az övé... ;)

Nyitókép: Shutterstock