Egy idegen férfi, akivel összeköt a halál

Azt mondjuk, sohasem felejtjük... Holott, ami aznap történik - ott és akkor -, annyira szürreális, hogy az ember szinte kívülállóként látja magát.

Emlékszem, hogy ültem egy folyosó fenék alakú műanyag székén, és vártam. Mellettem egy korombeli srác gyűrögetett zsebkendőt a kezében. Ő is várt. Mindketten sírtunk.

Nem ismertük egymást, nem voltunk barátok - még ismerősök sem. Mégsem szégyelltünk egymás előtt zokogni. Hiszen az ilyen helyzetekben nincs olyan, hogy "erős férfi", csak kisgyerekek vannak, akik nem értik a helyzetet. Akikben küzd a tagadás a józan ésszel.

Ültünk, mint két ázott veréb a dróton, és vártuk, hogy hazavihessük a tárgyakat, amivel gyógyulni indítottuk el szeretteinket. Vártuk a tárgyakat, amiket végül egy szemeteszsákban kaptunk meg.

Eleve furcsa volt, hogy az a hely, ahol apáink porhüvelyétől csak néhány ajtó választ el minket. Az a hely, ami földi létük egyik utolsó állomása volt, másoknak egy munkahely. Itt is csattogott az ezer éves járólapon a fehér zokniban és fehér nadrágban végződő faklumpa. Az álmos dolgozó itt is jártában-keltében majszolta a kifli sarkát, sőt telefonált is és nevetett.

Nem haragudtunk rá, de mi nem nevettünk. Diagnózisokról beszélgettünk, meg váratlanságról. Arról, hogy ezt tegnap még nem lehetett sejteni. És mi, sorstársak, félszavakból is értettük egymást. Olyan félszavakból, amit azelőtt nem érettünk, azt se tudtuk, hogy léteznek.

- mondja ő. Én bólintok.

Meglehetősen groteszk csicsergés ez amúgy. Olyan, mint két ismeretlen ügyetlen próbálkozása a wellness szálló szaunájában. Udvarias, sehova se vezető bájcsevej. Kényszerből, mert ott van a másik, holott nem kéne ott lennie.

Nem is csevegés, nem is beszélgetés ez talán, csak amolyan summázása a tényeknek. Nincs a kérdésekre jó válasz: egy idő után rossz se. De valahogy akkor a kérdések is elapadtak..

Hallgattam a szavait, de nem voltam ott lélekben. Legóztam, várat építettem, elakadtam a rajzon, de apa segített! Sárkányt reptettem, de a madzag a kezemre tekeredett. Ott is ő szaladt megmenteni! Aztán futott mellettem, amíg én bizonytalanul tekertem a bringát. Nagyot nevetett és megijedt, amikor mégis eldőltem. Fáztam, és ő kabátot adott rám. Aztán megmosdatott a hóban, mert attól szép leszek! Talán túl korán abbahagyta: vagy ez is csak egy mendemonda?

Ezen felnevetek, pedig nincs itt nevetnivaló semmi... Tőle már nem tudom ezt megkérdezni, ahogy mást sem. Már nem létezik. Bent fekszik egy hűtőben vagy egy asztalon, és most csinálják az ipszilon bemetszést...

A Dr. Csontban olyan menő. Itt maga a borzalom! És a sátán fogja a szikét...

A férfi csak ül mellettem, imát mormol a szája. Látom, hogy ő is utazik. Nem zavarom meg benne. Aztán amikor a zsákot a kezünkbe nyomják, némán lekezeltünk: egyszerűen nem illettek oda a szavak. Mindenki ment a dolgára, zsákot cipelve, zsebkendőt és szájat összeszorítva.

Elváltunk, mintha meg sem történt volna ez az egész. Olyan szürreális ez. Nem biztos, hogy felismerném az arcát az utcán. Nem jelölöm ismerősnek a facebookon. Nem járunk péntek esténként együtt a sakk-körbe, de egymás mellett voltunk egy olyan pillanatban, ami örök szövetségre ítélt minket.