Az egyik fél tényleg mindig többet akar?

Az egyéjszakás kalandokról mindenkinek megvan a véleménye. Ha egy nő mesél arról, hogy futó kalandokkal telnek a hétvégéi, vagy hogy ne adj isten szeretőt tart, a legtöbbször csúnyán néznek rá, és csalfa, könnyűvérű nőnek tekintik. Ám ha egy férfi büszkélkedik arról, hogy minden nap másik nőt visz az ágyába, akkor ő maga a tenyészbika, a csődör, aki igenis megmutatja mindenkinek, hogy merről fúj a szél.

A nőkről azt feltételezik, hogy miután odaadták magukat a választottjuknak azonnal pillangók hada árasztja el a gyomrukat, és körbelengi őket a szerelem sűrű rózsaszín köde. Velük szemben a férfiak csak szexelnek lelketlenül mit sem törődve a női érzésekkel, és ami talán a legfontosabb, ők soha nem éreznek semmit a random légyott másik résztvevője iránt. Itt szeretném leszögezni, hogy ez úgy ahogy van hülyeség!

Miért ne lehetne tökéletes intim kapcsolat két olyan ember között, akik szeretik, értékelik egymást és szinte testvérekként számíthatnak egymásra, de egyik fél sem szerelmes a másikba?

Sokáig én sem hittem ebben, de aztán jött egy féktelen, forró nyár, amiről ma már szinte el sem hiszem, hogy igaz volt. Összesodort az élet egy olyan pasival, akivel tetőtől talpig a zsánerei vagyunk egymásnak. Hasonló a humorérzékünk, olaszosan élünk, imádjuk a jó bort és a jó zenét. Két utóbbiból kifolyólag végig toltuk a fesztiválszezont. Együtt valahogy minden természetes, egyszerű, és felhőtlen volt. Eljött az ősz és mi még mindig, szinte éjjel nappal együtt voltunk. Imádtunk együtt főzni és enni, sőt még mosogatni is, esténként pedig csak hallgattam, ahogy a legújabb szerveszményeit játssza nekem.

Egy idő után gyakran szóba jött, hogy most akkor mi ez az egész közöttünk? Egyikünk sem tudta a választ, abban viszont biztosak voltunk, hogy nem vagyunk szerelmesek. Úgy, ahogy egymással kapcsolatban semmit, ezt sem stresszeltük túl. Ment minden tovább a maga medrében, szeretetben, harmóniában, úgy, ahogy az első a pillanatban elkezdődött. A találkozásaink akkor ritkultak meg, amikor én új munkát kaptam, ő pedig egy hosszabb zenekari útra ment. Napi szinten beszéltünk, sőt az is előfordult, hogy egymás hangjára aludjunk el.

A mi is kis titkos életünkbe egyszer csak belépett két olyan idegen, akik mellett akarva akaratlanul, de mellőzni kezdtük egymást. Mindketten párkapcsolatba léptünk, de a minket összekötő fonal sosem szakadt el. Ezt volt, hogy csak egy Instagram sztorira adott reakcióból jeleztük egymásnak, vagy egy olyan szülinapi köszöntővel, amiben csak mi ketten értettük a poént. Nincs ez másképp ma sem, de a tökéletes harmónia, a végtelen elfogadás, szeretet és a leírhatatlanul szenvedélyes éjszakák ellenére azóta sem lettünk szerelmesek egymásba.

Nem is lehetne velünk ettől igazságtalanabb az élet, hiszen ha ez nem elég, akkor mégis mi kell még a szerelemhez? Mi kell ahhoz, hogy amikor meglátsz, valakit összeszoruljon a gyomrod és hevesen kezdjen verni a szíved? Nincs recept, úgy ahogy az sem igaz, hogy az egyik fél egy kicsit mindig többet akar vagy, hogy a nő választ. A mi esetünkben ugyanazt akarjuk, és ő ugyanannyira választott engem, mint én őt.

Nyitókép: Shutterstock