Anyám azt kérdezte: Mit várok az én koromban és az én helyzetemben?

Megbélyegezve

Bizony, néha én is úgy érzem, mintha stigmát viselnék. Mintha ott lebegne a fejem felett egy jel, hogy nekem már nem jár a boldogság. Persze ez hülyeség, mert boldog vagyok. Boldog, mert van egy tündéri kislányom. Boldog, mert szeretem a munkámat. Boldog, mert egészséges körülöttem mindenki.

Társam viszont nincs, és már nem tudom - több mint tíz év együttélés után -, hol kellene ismerkedni és hogyan? Próbálom felidézni, hogy a húszas éveim elején miképp ment ez? Buliztunk, suliba jártunk és mindig akadt egy-két új arc a baráti társaságban. Ennyi idősen azonban csak nem megyek el egy diszkóba vonaglani? Suli már nincs, akad viszont munkahely... ahol csupa nővel dolgozom együtt. Baráti társaság? Vagy házasok vagy túlságosan ismerjük egymást... no way. Utca? Mozi? Bár? Na, ne már! A lehetőségeim szűkek.

Maradjak magamnak?

Mégis mit csináljak? Regisztráljak egy társkeresőre? Vagy maradjak magamnak? Elvégre, mit ugrálok? Melózzak, lássam el a kislányomat, foglalkozzak a szüleimmel. Tényleg csak ez az élet? Nekem csak ez jutott? Anya szerint már középkorú vagyok, ráadásul gyerekkel. Egyetlen férfinek sem kell egy ilyen nő. A férfiak fiatal, egyedülálló lányokat keresnek, nem pedig olyan középkorú asszonyokat, akik egy idegen pasas gyerekével érkeznek a kapcsolatba. Ez olyan kegyetlenül hangzik. Én mégis bizakodó vagyok, reménykedem, hogy valaki így is szeretni fog. Próbálok hinni, és kiűzni anya szavait a fejemből: Kislányom, mit vársz még a te korodban és a te helyzetedben?

Ildikó történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock