Egyik alkalommal, amikor meglátogattam a szüleimet, anyukám megkért, hogy segítsek lehozni pár dobozt a padlásról, mert fél, hogy az egerek tanyát vernek bennük. Csak egy nagytakarításnak indult, de csoda született közben...
Betekinthettem egy olyan világba, ami addig ismeretlen volt számomra, mert hét lakattal őrizte az ajtaját. Amikor kinyitottuk a dobozokat, sok régi emlék került a kezünkbe, amelyeket még sosem láttam. Elkezdtük leporolni a kincseket, és egyszer csak egy fényképalbum is felbukkant. Némán néztük a régi, kifakult képeket, idővel pedig anyukám nyelve megeredt. Mesélni kezdett a fiatalságáról és a szerelméről - aki az első és egyben az utolsó is volt -, édesapámról.
Mikor csendben felállt, azt hittem, sírni megy, csak nem akarja, hogy lássuk - de nem, hamarosan visszajött a szobába, és a kezében egy megsárgult, nagyon réginek tűnő kendőt szorongatott.
- Hoztam nektek valamit. Eddig nem tudtátok, hogy ez a kendő milyen nagy jelentőséggel bír. Most azért mutatom meg, hogy ha egyszer meghalok, és a kezetekbe kerül, még véletlenül se dobjátok ki, hiszen története van - nektek pedig lesz majd vele egy utolsó feladatotok. Annak idején apátok és én egy presszóban találkoztunk először, amikor a katona társaival kimenőt kaptak a laktanyából. Természetesen az első útjuk oda vezetett, hogy végre ihassanak egy korsó sört, na és azért, hogy legeltethessék a szemüket a lányokon...
Én a barátnőmmel ültem az egyik asztalnál, fagyiztunk, ő pedig állt a pultnál, és egy húzásra kiitta a korsó habzó sört. A bajsza szélén - ami már akkor nagyon megtetszett - megállt a hab. Cinkos, de mégis óvatos mosolyt küldött felém, miközben rám nézett azokkal a barna szemeivel.
Én persze abbahagytam a fagyinyalást, elpirultam, és csak akkor riadtam fel, amikor a melegtől megolvadt fagyi a ruhámra csöpögött. Csokifagyi volt, a sárga ruhán... Szép látvány lehettem. A lüke barátnőm kinevetett, hogy meglátok egy katonát, és máris leeszem magam.
Ám ő nem nevetett. Megtörölte a bajuszát, odajött elém, összecsapta a bokáját, mint aki szalutál a feljebbvalója előtt, és elővett egy szépen hajtogatott zsebkendőt, aminek a sarkába bele volt hímezve a monogramja. Kimentem a mosdóba, hogy kimossam a ruhámból a fagyit. Amikor visszaértem, meghűlt a vér az ereimben - apátok ugyanis nem volt sehol. Mint kiderült, meglátták, hogy jönnek a katonai rendészek a presszó felé, és inkább leléptek a hátsó ajtón, nem akartak velük találkozni.
Ott álltam összeomolva. Sajnáltam, hogy így látott meg először, sajnáltam, hogy még a nevét sem tudtam meg, és neki sem volt ideje megkérdezni az enyémet. Egy dolog volt, amit tudtam róla: hogy a monogramja M.L. Ennyi volt belehímezve szép, cirádás betűkkel a kendőjébe. Vajon kinek a műve lehet? Van felesége vagy menyasszonya, és ő adta neki? Akkor meg miért mosolyog olyan szépen a fagyizó lányokra?
Attól kezdve minden vasárnap délutánt a presszóban töltöttük a barátnőmmel, hátha sikerül újra meglátni és visszaadni neki a zsebkendőt. Ám a találkozásra egészen az arató bálig kellett várni. Ott volt ő is - nagyon jól állt rajta az egyenruha -, és felkért táncolni. Jaj, de jól ropta az a fess legény! Azonnal beleszerettem - éreztem, hogy ő az a férfi, akivel le fogom élni az életem.
Lassan 60 év telt el, amióta ez a kendő hozzám került. Másoknak értéktelennek tűnhet, de számomra nagyon becses - azóta is őrzöm, és mindenhova magammal viszem. Velem volt, amikor születtetek, velem volt, amikor egy betegség során a kórházi ágyon vergődve azt hittem, meghalok.
Velem lesz a halálom napján is... Legyen ez a szemfedőm!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
