A szüleink még képesek voltak évtizedeken át szeretni egymást...

Betekinthettem egy olyan világba, ami addig ismeretlen volt számomra, mert hét lakattal őrizte az ajtaját. Amikor kinyitottuk a dobozokat, sok régi emlék került a kezünkbe, amelyeket még sosem láttam. Elkezdtük leporolni a kincseket, és egyszer csak egy fényképalbum is felbukkant. Némán néztük a régi, kifakult képeket, idővel pedig anyukám nyelve megeredt. Mesélni kezdett a fiatalságáról és a szerelméről - aki az első és egyben az utolsó is volt -, édesapámról.

- Hoztam nektek valamit. Eddig nem tudtátok, hogy ez a kendő milyen nagy jelentőséggel bír. Most azért mutatom meg, hogy ha egyszer meghalok, és a kezetekbe kerül, még véletlenül se dobjátok ki, hiszen története van - nektek pedig lesz majd vele egy utolsó feladatotok. Annak idején apátok és én egy presszóban találkoztunk először, amikor a katona társaival kimenőt kaptak a laktanyából. Természetesen az első útjuk oda vezetett, hogy végre ihassanak egy korsó sört, na és azért, hogy legeltethessék a szemüket a lányokon...

Én a barátnőmmel ültem az egyik asztalnál, fagyiztunk, ő pedig állt a pultnál, és egy húzásra kiitta a korsó habzó sört. A bajsza szélén - ami már akkor nagyon megtetszett - megállt a hab. Cinkos, de mégis óvatos mosolyt küldött felém, miközben rám nézett azokkal a barna szemeivel.

Én persze abbahagytam a fagyinyalást, elpirultam, és csak akkor riadtam fel, amikor a melegtől megolvadt fagyi a ruhámra csöpögött. Csokifagyi volt, a sárga ruhán... Szép látvány lehettem. A lüke barátnőm kinevetett, hogy meglátok egy katonát, és máris leeszem magam.

Ám ő nem nevetett. Megtörölte a bajuszát, odajött elém, összecsapta a bokáját, mint aki szalutál a feljebbvalója előtt, és elővett egy szépen hajtogatott zsebkendőt, aminek a sarkába bele volt hímezve a monogramja. Kimentem a mosdóba, hogy kimossam a ruhámból a fagyit. Amikor visszaértem, meghűlt a vér az ereimben - apátok ugyanis nem volt sehol. Mint kiderült, meglátták, hogy jönnek a katonai rendészek a presszó felé, és inkább leléptek a hátsó ajtón, nem akartak velük találkozni.

Ott álltam összeomolva. Sajnáltam, hogy így látott meg először, sajnáltam, hogy még a nevét sem tudtam meg, és neki sem volt ideje megkérdezni az enyémet. Egy dolog volt, amit tudtam róla: hogy a monogramja M.L. Ennyi volt belehímezve szép, cirádás betűkkel a kendőjébe. Vajon kinek a műve lehet? Van felesége vagy menyasszonya, és ő adta neki? Akkor meg miért mosolyog olyan szépen a fagyizó lányokra?

Attól kezdve minden vasárnap délutánt a presszóban töltöttük a barátnőmmel, hátha sikerül újra meglátni és visszaadni neki a zsebkendőt. Ám a találkozásra egészen az arató bálig kellett várni. Ott volt ő is - nagyon jól állt rajta az egyenruha -, és felkért táncolni. Jaj, de jól ropta az a fess legény! Azonnal beleszerettem - éreztem, hogy ő az a férfi, akivel le fogom élni az életem.

Lassan 60 év telt el, amióta ez a kendő hozzám került. Másoknak értéktelennek tűnhet, de számomra nagyon becses - azóta is őrzöm, és mindenhova magammal viszem. Velem volt, amikor születtetek, velem volt, amikor egy betegség során a kórházi ágyon vergődve azt hittem, meghalok.

Velem lesz a halálom napján is... Legyen ez a szemfedőm!

Nyitókép: Shutterstock