Jobb néha hisztizni, mint állandóan jólnevelt kislányként bólogatni

Utólag rájöttem, hogy mindig én akartam jobban a kapcsolatot, nekem volt fontosabb. Képes lettem volna bármit megtenni azért, hogy végre boldog párkapcsolatban éljek. Inkább nem kommunikáltam, hogy nekem mire lenne szükségem, mert féltem, ha elmondom, én mire vágyok, faképnél hagynak. Én pedig nem akartam újra egyedül lenni.

Az ember gyerekkorban megtanulja, hogy akkor szerethető, ha jól viselkedik, nem rosszalkodik. Nekem ezt sikerült áthoznom a felnőttkorba is. Igaz, az első komoly kapcsolatomban még kiengedtem a gőzt, kiabáltam és hisztiztem, ha úgy éreztem jónak, de utána megfogadtam, hogy minden vitát kulturáltan és higgadtan fogok kezelni. Ezt nagyjából sikerült is betartanom, de cserébe elfojtottam a valódi érzelmeimet.

Soha nem felejtem el, amikor az egyik exemmel és a barátainkkal kimentünk egy fesztiválra. Az exemnek már egy ideje rossz kedve volt, nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Én türelmes voltam, támogattam, mindenben mellette álltam. Néha a legbanálisabb dolgok miatt borult a bili, itt is ez történt. Egy apróságon összeszólalkoztunk, belőlem pedig elkezdett ömleni a panasz. Ott álltunk a tömeg közepén, én pedig ordítottam vele, hogy hogy viselkedhet velem így, amikor én mindent megteszek érte. Azt hittem, itt lesz vége a kapcsolatnak, végleg elvágtam magam, de érdekes módon este bocsánatot kért és azt mondta, igazam van és ez a kiborulás végre igazán „emberi" volt.

Sok nőtől hallani, mennyi mindent beleraknak egy párkapcsolatba, amit aztán nem kapnak vissza és jó nagy csalódás lesz a vége. De azt nem vesszük figyelembe, hogy a párunk nem kérte, hogy mentsük meg, nem kérte, hogy csak vele foglalkozzunk és állandóan meg akarjunk neki felelni. Nem kérte, hogy tökéletesek legyünk. Ez a mi döntésünk, így akarjuk őt magunkhoz láncolni, mert valójában félünk, hogy különben elveszítjük.

Azt hisszük, ha mindent megteszünk a másikért, akkor azzal elnyerjük a szeretetét, holott általában mi sem értékeljük azokat az embereket, akik önfeláldozó módon rajonganak értünk. Senki nem szereti, ha érzi a másikon a görcsös akarást. Azt nem lehet tisztelni, ha megszűnünk önmagunk lenni a párunk miatt és leginkább megfelelési kényszerből cselekszünk. Itt is igaz a szabály, hogy a kevesebb néha több. És sajnos az is, hogy ha bekerülünk a fiókba, mert állandóan a másik kedvében akarunk járni, akkor az hosszútávon unalmassá válik és megöli a szerelmet. Főleg a férfiaknak van arra szükségük, hogy felébresszük bennük a vadászösztönt, és hagyjuk őket kicsit küzdeni értünk, akár évek múltán is.

Arról nem is beszélve, hogy ha mindig jófejek vagyunk, a másiknak egy idő után - tudatosan vagy tudat alatt - bűntudata lesz, mert érzi, hogy nem tudja ezt viszonozni. És ha valaki rosszul érzi magát egy kapcsolatban, akkor abban nem akar benne maradni. Napról- napra távolodik majd tőlünk, mivel rosszul érzi magát attól, hogy ő nem elég odaadó és nem érzi azt, amit mi.

Nem attól lesz jó egy kapcsolat, hogy mindent megteszünk a másikért, folyamatosan elhalmozzuk a szeretetünkkel, megoldjuk az életét helyette. A férfiaknak nem tökéletes barátnőre van szükségük, hanem egy hús-vér nőre, aki mer önmaga lenni egy kapcsolatban. Aki felvállalja a vágyait, a gyengeségeit, a dühét és félelmeit, meg meri mutatni a kevésbé tökéletes, álarc nélküli önmagát. Mindenki olyan társra vágyik, aki mellett önmaga lehet, hogy legalább otthon ne kelljen megfelelni, szerepeket játszani.

Nyitókép: Shutterstock