Sokáig azt hittem, hogy a veszekedés olyan, mint egy verseny: vannak nyertesek és vesztesek

Persze erre csak jóval később, egy hosszú önismereti út után jöttem rá. Mindez azért van, mert attól félek, ha kiderül, hogy én hibáztam, a másik jogosan fog kevésbé szeretni. Meggyőződésem volt, hogy elég egyetlen hiba, egyetlen túlreagált alkalom, egy hangos szó, és onnantól kezdve a társam már minden veszekedésünk során jogosan mondhatja azt, hogy már megint te...

Sokáig hittem, hogy a veszekedések leginkább a pingponghoz hasonlóak: addig-addig kell visszaütni a labdát, egyre cselesebben és erősebben, amíg a másik hirtelen ütést téveszt, én pedig pontot kapok. "Azt mondod, hogy rosszul esett, amit tegnap mondtam? Hát még nekem milyen rosszul esett az, amit te ma, tegnap és tegnapelőtt mondtál."

Persze mindeközben meg voltam győződve arról, hogy az én konfliktuskezelésem maga az álom, és nálam korrektebb, békésebb embert még nem hordott hátán a föld. Ezek után természetesen kisebb sokkot kaptam, amikor rájöttem arra, hogy ez nem feltétlenül igaz.

Egy párkapcsolatnak hála szépen lassan rájöttem arra, hogy egy veszekedés nem jelenti azt automatikusan, hogy ki kell eresztenem a hangomat és a karmaimat. Nem kell minden egyes alkalommal védekezésből támadnom, és nem leszek rossz ember vagy szerethetetlen attól, ha elismerem, hogy hibáztam.

Sőt, maga a veszekedés sem tragédia. Minden kapcsolatnak természetes velejárója az időnkénti nézeteltérés, és csak a két fél rátermettségén múlik, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy elpusztítani akarják egymást, vagy közösen akarnak dűlőre jutni.

Ezért gondoltam összeszedem, hogy a nehezebb helyzetekben milyen taktikákat igyekszem alkalmazni annak érdekében, hogy a feszültség ne maradjon bennem, de ne is gyalogoljak bele a másik lelkébe:

Hirtelen halál

Biztos mindenkivel előfordult már, hogy bal lábbal kelt fel reggel, és egész nap viharfelhők követték mindenhova, várva az alkalmas pillanatot arra, hogy elkezdhessenek villámokat szórni. Ilyenkor teljesen mindegy az, mi történik: a másik szeme nem úgy villant, nem ugyanazt a filmet akarta nézni, vagy esetleg egy szimpla, egyszerű szituáció lett félrekommunikálva, a vége ugyanaz. Az ember elkezdi túlgondolni a helyzetet, és hirtelen minden sokkal rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában.

Bevallom, ilyenkor hajlamos vagyok komplett veszekedéseket lefolytatni a fejemben. "Mert te mindig... mert mindig én... te soha... te már biztos nem..." Viszont megtanultam - többnyire - csendben maradni ezen alkalmak során. Ha kell, elszámolok tízig, kicsit félrevonulok, csak hogy legyen időm felmérni, mennyire jogos a hirtelen jött dühöm. Ha később is úgy ítélem, hogy erről beszélni kell, kivárom, amíg már el tudom különíteni a saját felhergelt érzelmeimet a konkrét problémáktól.

Mert te mindig... mert mindig én

Felfokozott érzelmi állapotban kézenfekvő lehet hirtelen minden sérelmet a másik fejéhez vágni. Egyértelmű, hiszen ilyenkor minden baj. Ha a párunk - akár csak kedvesen - jelzi, hogy valamivel megbántottuk, előfordul, hogy minden utánagondolás nélkül csak automatikusan a fejéhez vágunk mi is egy sérelmet, ami valljuk be, egy teljesen parttalan vitához vezet. Itt nem az számít, hogy megoldódjon egy helyzet, hanem tulajdonképp csak elindul a licitálás, hogy kinek "rosszabb".

Teret kell adnunk egymás érzelmeinek, még akkor is, ha igazságtalannak érezzük a személyünket ért vádakat. A másik érzelmei ugyanolyan fontosak, mint a sajátjaink, ezért fontos, hogy őt is meghallgassuk, és megpróbáljunk megoldásra jutni.

Néha pedig az a legjobb, ha semmit sem mondunk

Előfordul, hogy szünetet kell tartani egy-egy konfliktus megbeszélése közben, ha nem akarjuk, hogy annyira elszabaduljanak az indulatok, hogy komolyan megsebezzük egymást. Ez nem menekülés, pusztán szünet, addig, amíg annyira lecsillapodnak az indulatok, hogy már tudunk újra csak a problémára koncentrálni.

Nyitókép: Shutterstock