"Psszt! Anya dolgozik!", avagy így neveld a családodat

Nem újdonság ez számukra. Megszokták már, hogy vannak reggelek, amikor eleve felakadt szemmel ébredek, lévén, ihletem támadt. Ilyenkor semmire nem vagyok képes, azonnal el kell kezdenem írni, rajzolni, szerkeszteni, különben szétfeszít a bennem tomboló energia. Képtelenség ellenállni neki, már nem is akarok. Egyetlen gond volt az egésszel, meg kellett értetnem a családommal, ha nekem ihletem támad, akkor minden másra használhatatlan vagyok és rendkívül rosszul viselem, ha kizökkentenek ebből az állapotból.

Nem viselem jól ezt, ugyanis ilyen esetekben az történik, hogy felkapcsolódom valami másik világba, dimenzióba, és olyan tempóban ömlik az információ, hogy csak győzzem jegyzetelni, rajzolni. Átszellemülten, rohamtempóban gyártom ilyenkor a produktumokat. Folyik át rajtam minden, olyan érzés, mintha rákötöttek volna ezer voltra, s amíg véget nem ér, addig nem tudom abbahagyni.
Ahhoz viszont, hogy ez az egész flottul menjen, több tényezőnek össze kell állnia.

Reggel még nincs gond, ki sem mászom az ágyból, sötétben, csöndben tudok a leghatékonyabban dolgozni, de sajnálatos módon, egy idő után csak fel kell kelni. S itt kezdődik a fentebb említett mérgezett egér effektus. Kiszemelem a helyet, ahol dolgozni fogok, hogy éppen mihez van kedvem: leüljek az asztalhoz, vagy cuccoljak át a kanapéra? Zárkózzak be a hálóba és terüljek el az óriási franciaágyon, vagy maradjak a nappaliban? Ha ezt a dilemmát megoldottam, elkezdek pakolni. A kezem ügyébe készítek tollakat, papírokat, ceruzákat, ha rajzolok egy egész bőröndnyi kelléket. Kerül mellém határidőnapló, tea, víz, gyümölcs, párna az ülőkére és a derekam mögé, takaró, ha bekuckóznék, szemüveg, kiskutyafüle.

Ezek után következik a fészkelődési fázis: ez annyit takar, hogy a kiszemelt helyen neki ülök, hogy na, most aztán belemerülök mindenbe, de ahhoz, hogy ez flottul működjön, mindennek tökéletesen kell illeszkednie, állnia. Az ülő alkalmatosság kemény legyen, de a lábam elférjen rajta összehajtogatva, törökülésben vagy lótuszban, a derekam legyen tűpontosan megtámasztva, különben vakaródzni kezdek, az alkaromat meg tudjam támasztani, ne feszüljön mert annak soha nincs jó vége. Legyen helyem izegni-mozogni, ha pozíciót váltanék, ne kelljen egyik helyről a másikra rohangálni. Ekkor már én is vihogok magamon, s a családom is tele szájjal vigyorog.

Egy ideig próbálkoztak mindenféle kedvességgel, „Kérsz vizet? Nem vagy szomjas? Éhes? Hozzak valamit? Nem fázol? Kell még pléd? Jól haladsz? Kérdezhetek valamit? Tudnál segíteni?" - és hasonlók.

Vagy sehogy. Minden tevékenységnél roppant fontos, hogy az ember el tudjon benne merülni, csak oda koncentráljon, de művész lelkeknél alkotás közben különösen fontos, hogy ne zavarjon meg semmi. Nem lehet folyton ide-oda ingázni a szintek, a valóság és a másik világ között. Megoldást kellett találnunk, hiszen én csak így tudtam dolgozni, ők meg szerettek volna kapcsolódni hozzám.
Végül megszültük a közös nevezőt.

Van egy sajátos munkastílusom. Még azon kívül is, amit az előbb leírtam. Képes vagyok egész nap melózni, mint egy igásló, de csak abban az esetben, ha körülbelül 40 percenként mást és mást csinálhatok. Ennyi ideig vagyok képes maximálisan koncentrálni, jól teljesíteni, utána befásulok. Ilyenkor azonnal valami mással kell foglalkozni, ezért minden esetben, szimultán több dolgot művelek egyszerre. Ha az egyikben kinyúlok, átnyergelek a másikra, váltogatom a tevékenységeket. Ebben előfordul az is, hogy felugrom a face-re, olvasgatok, vicces mémeket nézegetek, vagy mászkálok pár kört itthon, letörlöm a port, felteszem az ebédet és hasonlók.

Látni kéne azokat a pillanatokat: már látom, ahogy telik a kiszabott munkaidő, árgus szemekkel nézik, mikor dőlök hátra, mikor állok fel és akkor aztán rám repülnek, mint a stukák. Kibeszélik magukat, megnyugszanak, engem sem zavartak meg, mindenki boldog. Ez a közös nevező.

Nyitókép: Shutterstock