Öt éve ért véget az utolsó komoly párkapcsolatom. Soha nem felejtem el, hogy egy hónappal a szakításunk előtt álltam a zuhany alatt és arra gondoltam, végre révbe ért az életem. Van egy párom, akivel összeköltöztünk, szeretjük egymást, van egy jó munkám és vannak elképzeléseim a jövőmre nézve. Minden tökéletesnek tűnt és már csak a távolból gondoltam a szingli éveimre. Akkoriban már alig emlékeztem arra, milyen egyedül élni, annyira normális és magától értetődő volt, hogy van egy párom. Egy hónap múlva aztán egyik napról a másikra véget ért az idill, az exem közölte velem, hogy a karrierjére szeretne inkább koncentrálni, neki egy komoly kapcsolat és a családalapítás nem fér bele az életébe.
Akkoriban persze úgy éreztem, hogy összedől a világ és nagyon megviselt, hogy újra a szinglik táborát gyarapítom. Én az a típusú lány vagyok, akit sosem tett különösebben boldoggá az egyedüllét. Mindig úgy éreztem, hogy egy férfi hozhatja el az igazi boldogságot. Persze, erre rögtön rávághatjátok, hogy biztosan kapcsolatfüggő vagyok, aki nem szereti eléggé önmagát és meg kell tanulnom egyedül is boldognak lenni.
Természetesen ebben is van igazság, bár én azt gondolom, hogy 30 felett teljesen normális igény, hogy az ember lánya társra és saját családra vágyik.
Az elmúlt évben voltak rövidebb kapcsolataim, számos sikertelen próbálkozás a Tinderen és tömérdek randi. Egyik sem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Igazi szingli életet élek, egyedül intézem a dolgaimat, közben pedig minél több programot szervezek a barátaimmal, hogy minél kevesebbet legyek egyedül. De bármit is teszek, esténként csak a macskám fogad nyávogva az ajtóban és reggel sem simítja senki végig a karomat, jó reggelt kívánva.
Néha megijedek attól a gondolattól, hogy már teljesen elfelejtettem, milyen egy férfival együtt élni. Annyira megszoktam, hogy csak magamról és a macskámról kell gondoskodnom, hogy már nem tudom, milyen, amikor egy másik emberhez kell alkalmazkodni és az ő igényeit is figyelembe kell venni.
Már nem tudom milyen, amikor valaki megkérdezi, hogy telik a napom és a problémáimat sem önállóan kell megoldanom, hanem támaszkodhatok valakire. Nem emlékszem milyen egy másik embert szeretgetni, simogatni és becézgetni. Nem emlékszem, milyen érzés valakihez tartozni és nem egyedül létezni a nagyvilágban.
Amikor évekig egyedül élsz, néha már teljesen elképzelhetetlen, hogy ez valaha másképp lesz. Kialakítod a saját magad kis rutinját, éled a kényelmesen kivitelezett hétköznapjaidat és közben próbálsz társat találni. Próbálkozol a Tinderen, elmész társkereső túrázásra vagy főzőtanfolyamra, nyitva tartod a szemeidet az utcán, a boltban, a villamoson, hátha szembejön a nagy ő. Reménykedsz abban, hogy a következő karácsonyt már nem (csak) a szüleiddel töltöd és végre nem kell azon görcsölnöd, kivel mész el nyaralni. Nézed mások boldog családi képeit és összeszorul a szíved. Csak bízni tudsz abban, hogy egyszer te is megtapasztalod az anyaság csodáját.
Nincs választásod. Nem tudsz mást tenni, mint hinni, bízni és nem feladni a reményt, hogy egyszer eljön az a nap, amikor szombat reggel felébredsz és hozzábújsz ahhoz a férfihoz, akire éveket vártál.
Addig pedig egy dolgot tehetsz: kiélheted az összes szingli vágyadat és kihozhatod az életedből a maximumot.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.