Mintha folyamatosan menekülnék az élet és a felelősség elől

A telefonom ébreszt, így ez az első, amit meglátok, miután kinyitom a szemeimet. Mielőtt nekiállok főzni, a telefonomon keresek receptet. Ha elindulok otthonról, a telefonomon nézem meg a menetrendet, az időjárást, és sokszor még az útvonalat is. Ha valamilyen kérdésem van, rögtön nyúlok a mobilom után, hogy kikeressem a választ. A munkám szerves része, enélkül szinte dolgozni sem tudnék. Ha fáradtan, elcsigázottan hazaérek, az első, hogy leülök egy kicsit, és végigpörgetem a nap eseményeit, esetleg játszom is, csak azért, hogy egy kicsit "kiüssem" az agyam. Életem minden egyes pontjában kulcsfontosságú szerepe van a telefonomnak.

Sokáig észre sem vettem, mennyire a telefon körül forog az életem, csak akkor, amikor nemrég életem párjával, Marcival egy hosszú, otthon töltött nap után kimerészkedtünk a világba. A telefonomat - magam sem értem, hogyan - otthon felejtettem, amikor pedig észrevettem a mulasztást, már pont annyira jártunk messze, hogy ne akarjunk visszafordulni. Nem is volt ezzel semmi probléma egészen addig, ameddig Marcit nem kereste egy régi, külföldön élő barátja.

A telefonbeszélgetés nagyon hosszúra nyúlt, én pedig unatkozni kezdtem. Fogalmam sem volt, mit kellene kezdenem magammal. Pár percenként reflexszerűen nyúltam a zsebembe a telefonomért, és természetesen minden alkalommal halálra rémültem, amikor észrevettem, hogy nincs a helyén. Unatkoztam és egyre jobban szenvedtem.

Később, amikor hazaértünk, az első dolgom az volt, hogy megnézzem a telefonomon, mi történt az elmúlt néhány órában. Majd egy pillanatra sem elszakadva a képernyőtől vacsoráztam, arcot és fogat mostam és befeküdtem az ágyba.

Kedvesem - már szintén ágyban fekve - mosolyogva érdeklődött arról, hogy mikor szándékozom letenni a telefonomat, de csak morogtam valamit, ami nagyjából úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy "mindjárt", de nagyjából azt jelentette, hogy "soha".

Ezután hosszú ideig telefonfüggő zombiként járkáltam a lakásban, mintha csak be akarnám pótolni azt a néhány kiesett órát. Ehhez képest minden este panaszkodtam, hogy fáj a szemem és a fejem, és váltig állítottam, hogy valamilyen nagyon komoly halálos betegségem van. Marci végül úgy döntött, hogy ideje közbelépni, és megmenteni a szellemiségemet a teljes pusztulástól.

Felidézte bennem párkapcsolatunk korai időszakát, amikor még az esti TikTok-videó maratonom helyett hajnalig beszélgettünk egymással egy üveg bor mellett, vagy összebújva olvastunk - igazi, papíralapú könyvet - és minden érdekes, vicces, meglepő, szomorú részt felolvastunk egymásnak. Kedvesen emlékeztetett arra, hogy a telefonon túl is van élet. Nem mellesleg hozzátette, hogy teljesen biztosan nem egy nagyon ritka, halálos kór támadta meg a szemeimet, csupán a folyamatos képernyő bámulás viseli meg azokat.

Végül elszántam magam a nagy döntésre: nem, nem Marcit zártam ki az erkélyre, és feküdtem vissza a kanapéra a telefonom társaságában. Hanem egy ennél sokkal drasztikusabb döntést hoztam. Letöröltem minden olyan alkalmazást a telefonomról, ami nem szükséges feltétlenül a mindennapjaimhoz, és korlátoztam a napi képernyőidőt. Ezután pedig töltöttünk egy-egy pohár bort, és ismét leültünk beszélgetni egymással, pont úgy, mint szerelmünk hajnalán.

Két nappal később persze visszatöltöttem az összes törölt alkalmazást, de azzal a magamnak tett ígérettel, hogy soha többet nem válok telefonra tapadt, görnyedt zombivá.

Nyitókép: Shutterstock