Valóban foglalt a szíved, vagy csak nem mersz továbblépni?

Egyre gyakoribb, hogy az emberek nem tudnak - vagy inkább nem akarnak - megállni a saját lábukon. És ez elsősorban nem anyagilag, hanem érzelmileg igaz. Persze régen is voltak akaratgyenge emberek, akiket nem zavart, ha csak mások segítségével voltak képesek egyensúlyban tartani magukat. De ma egyre többen vannak, akik kényszeresen foglaltak szeretnének lenni. Mert egyedül lenni rossz, nehéz, és különben is ciki.

Ezért inkább a megszokott rosszat választják, mert ott legalább tudják, hogy mire számíthatnak. Van, aki egy korábbi szerelmét nem tudja érzelmileg elengedni - pedig már rég nem alkotnak egy párt. És ahogy telik az idő, még arról is meggyőzi magát, hogy nem is volt annyira rossz együtt - már annak az emléke is elhalványult, hogy egyszer-kétszer elcsattant egy-egy pofon. Nem tudnak továbblépni még akkor sem, ha lenne kivel.

Olyan is akad, aki reménytelenül szerelmes valakibe, aki nem lehet az övé. De még csak nem is próbálja meg kiverni a fejéből. Inkább felépíti magában a soha be nem teljesülő szerelem fantáziájával teli téves világát, és azt szorongatja. Mert így még mindig kevésbé érzi egyedül magát.

De miért jó ez?

Mert ez az állapot ad egy védőburkot. Egy olyan burkot, ami bár keserűséggel van tele, de legalább mindig visszabújhatsz mögé, ha szükségesnek látod. A régóta nem működő kapcsolatba, ha mégsem válik be a srác, akivel titokban randizol. A múzsádhoz, akit csak távolról szerethetsz, vagy kesereghetsz még egy kicsit az exed miatt.

De gondolj vissza arra amikor még gyerek voltál. A homokozóban, még mindenki szabad volt. A cikázó tekintetű gyermekek szívei bátran fogadták egymást, önfeledten, még ha nem is ismerték az érzéseket. Néha azt gondolom, csak gyerekként voltunk igazán szabadok.

Nyitókép: Shutterstock