Az sosem rólad szól, ha valaki szakítás helyett szó nélkül felszívódik
Milyen világot élünk? Egy olyan szokás van egyre inkább terjedőben, ami fölött, - valljuk be -, nem tudok és nem is szeretnék napirendre térni, ez pedig a „ghosting", vagy a szó nélküli eltűnés. Bármilyen emberi kapcsolatban tisztában kell lennünk azzal, hogy benne van a pakliban, hogy egyszer véget ér, már nem egyfelé megy két ember útja, de végtelenül meghatározó, miként szakítunk.
Egy kapcsolat elején, főleg több kudarc után különösen nehéz megnyitni a szívünket, de mégis megtesszük, mert mindenki vágyik egy másik emberrel való összetartozásra. Elindul valami, egy ígéretesnek tűnő összekapcsolódás, úgy tűnik, minden rendben, egyre többet beszélgetünk, egyre többet vagyunk együtt, lassan-lassan felolvad a szív jege és belesimulunk egy szépséges történetbe. Aztán egyszerre, érthetetlen okból és módon a másik fél szó nélkül eltűnik, semmire nem reagál, s mi csak állunk értetlenül, sokkolva, fájó szívvel.
Egy szakítás fáj és idő kell a feldolgozásához, de egy ilyen esetben, amikor nem tudod, mi volt a baj, mert a másik egyetlen szó nélkül, egyik pillanatról a másikra, magyarázat nélkül lép ki az életedből, súlyos krízist élsz át. Sokkal súlyosabbat, mint amikor tisztában vagy a miértekkel, hiszen ott maradsz az emlékekkel, a döbbenettel, a hiába keresett válaszok hiányával. Soha nem fogod megtudni, mi volt a baj, ez a kérdés mindig nyitott, megválaszolatlan kérdés marad, te pedig tanakodhatsz magadban, veled volt-e a baj, kettőtökkel volt-e gond, esetleg a másikkal, mit nem csináltál jól, miért hagyott el az, akivel látszólag minden harmonikus és szép volt?
A ghosting azért is fáj jobban, mint egy megbeszélt elválás, mert nem csak az elutasítást tapasztaljuk meg, de magyarázatot sem kapunk, ez pedig olyan agyi területeket aktivál be, amelyek teljesen azonosak a fizikai fájdalommal, s minél többször élünk át ilyen szakítást, annál kevesebb endorfin – boldogsághormon – termelődik a szervezetünkben, s egy idő után a lélek fájdalma áttevődik a test szintjére is.
Sovány vigasz, de a szakítás ilyen formája nem rólad szól. Nem arról szól, hogy te voltál alkalmatlan, hogy rosszul csináltál valamit, hogy nem voltál elég jó, vagy éppen túl sok voltál. Egyedül a ghostingolóról szól: arról, hogy gyáván elkerüli a konfliktust, az építő vitát, képtelen építő módon rendezni a problémáit, ezért inkább az eltűnést választva egyszerűen kilép az életedből. Ez is a passzív-agresszió egy fajtája, ami teljesen lerombolja a másikat, aki ott marad a kétségeivel, a fájdalmával és még csak magyarázat sem áll a rendelkezésünkre, hogy annak segítségével rálássunk magunkra, a másikra, a kapcsolatunkra, s a miértek feldolgozásával tovább léphessünk.
Tény, egy szakítás soha nem könnyű. De tény az is, senki sem viselkedhetne így egy másik érző lénnyel, akkor sem, ha egyszerűbb szó nélkül kislisszolni a kellemetlen helyzetből. Ma úgy tűnik, a szakításnak sincs már etikettje, egyre többen választják, hogy szó nélkül elsétálnak, eltűnnek, ignorálják a másikat. A másik elé állni és a szemébe mondani, ennyi volt, sokszor nehéz és félelmetesnek is tűnik, fájdalmas is, de mégis sokkal tisztességesebb felvállalni a döntésünket, mint feldolgozhatatlan élményt okozni a másiknak, akivel korábban megosztottuk a napjainkat.
Nyitókép: Shutterstock