Ma már áldás, de korábban rém idegesítőnek éreztem, ha valaki fiatalabbnak nézett a koromnál

Hányszor, de hányszor hallottam már, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Így 35 évesen már élvezem ezt a helyzetet. De nem mindig volt ez így. Sokáig egy púp volt a hátamon az, ami ma már áldás. 

Emlékszem, mikor betöltöttem a harmincadik életévemet, bementem a gyógyszertárba, hogy felvegyem a harcot a láthatatlan ráncaim ellen. Amikor segítséget kértem az egyik ott dolgozó patikustól, a reakciójára és a szavaira ma is élénken emlékszem. "Tényleg? Mennyire jó lesz majd, ha negyvenévesen harmincnak néznek majd. Irigyellek érte!" Ez a néhány mondat és az ehhez társuló meglepett arckifejezés azt hiszem örökre belém égett.

Egy másik vicces szituáció akkor történt, amikor a 3,5 évvel fiatalabb húgomat kísértem el a gimi évnyitójára. Tesókám ugyanis abban az évben kezdte meg középiskolai tanulmányait, amikor én leérettségiztem. Évvesztesként váltottuk egymást. Én is a gimi épületében kolbászoltam éppen, amikor összefutottam húgom egyik leendő osztálytársával, aki nem volt rest és megkérdezte: te mikor kezded meg a gimis tanulmányaidat?

Értetlenül néztem magam elé, mert hiszen abban az évben érettségiztem és kicsit rosszul esett, hogy ennyire fiatalnak néztek a koromnál. Szerettem volna felnőtt nőként kinézni, de úgy látszik ez akkor hiú ábránd volt, ugyanis 19-20 évesen gyakran néztek 13-14 évesnek. Most, 35 évesen nagyon örülök egy hasonló bóknak, ami miatt fiatalabbnak néznek a koromnál, de akkor ezt rosszul éltem meg, pedig a kor igazából csak egy szám.

Forrás: Shutterstock

Arról ne is beszéljek, hogy 19 évesen kórházba kerültem és annyira lefogytam, hogy valóban 13 éves kislánynak néztem ki, de persze akkor ez szíven ütött, amikor más is annyinak nézett. Nem tudtam napirendre térni efölött. Persze, ahogy teltek az évek ez a visszajára fordult és mikor 25 voltam, már örültem annak, ha csak 18-nak néztek. Ha azt kérdezték tőlem mi a titkom, nem tudtam mit válaszolni, hiszen ezt valószínűleg a szüleimnek köszönhetem. A jó genetika, ugye... ezt szokták még felhozni. 

Ha véletlenül egy nálam 7-8 évvel idősebb pasival randiztam, sokszor hitték azt, hogy 15, vagy ennél is több évnyi korkülönség van köztünk, és voltak, akik ezt meg is jegyezték, amikor pedig szóltam érte, nem akartak hinni a szemüknek. Ha korombeli pasi mellett jelentem meg, akkor is volt, aki azt hitte, hogy fiatalabb vagyok náluk, miközben egyidősek voltunk. Mondanom sem kell, hogy a társkeresőkön rendre a fiatalabb krosztály is megtalál, a huszonéves srácok, akikkel nem tudok mit kezdeni. Sokszor érzem azt, hogy 35 évesen végre "megértem önmagamhoz", és tudom, hol tartok, mit szeretnék, és most vagyok abban a korban, amikor a fiatalabb pasikat és az idősebbeket is ugyanúgy érdeklem. Bár még most is sokszor furcsán néznek rám és visszakérdeznek, hogy biztos annyi éves vagyok-e, mint amennyi a személyimben szerepel.

Huszonévesen még csak legyintettem arra, ha mások fiatalabbnak néztek a koromnál, és hányszor, de hányszor mondogatták nekem: "ejj, de jól jön ez még később". Most viszont azt érzem, hogy ez a "később" túl hamar elérkezett, és már összeteszem a két kezemet, hogy ez így van. De ezek a történetek mind a mai napig mosolyt csalnak az arcomra, és sosem feledem őket.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek