Megfogadtuk, hogy kitartunk egymás mellett, de te cserben hagytál

Egymással szemben álltunk, könnyben úszó szemekkel, amikor megfogadtuk, hogy örökkön örökké egymás mellett leszünk. Kitartunk jóban és rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben. Teljes bizonyossággal hittem, hogy ez így is lesz, - miért lenne másként? Azt gondoltam, ha mindent jól csinálok, ha mindent megadok neked, amire vágysz, akkor velünk nem történhet meg az, ami oly sokakkal. Évekig teljes odaadással szerettelek, és most, hogy mindennek vége, tudom, hogy mindenki engem néz hülyének, és azt találgatják, mit nem kaptál meg tőlem, amit máshol kellett keresned. Ha igaz is,

Hiába voltak meg a figyelmeztető jelek, hiszen egyre többet dolgoztál és egyre többet edzettél, a telefonod pedig úgy hozzád nőtt, mintha egy új testrészed lenne. Eleinte nem akartam észrevenni. Tudtam, hogy értelmetlen homokba dugni a fejemet, de nem voltam felkészülve a teljes igazságra, arra pedig végképp nem, hogy az egész világom összeomoljon. A legkevésbé pedig arra, hogy másként nézzek rád, mint ahogy azelőtt évekig.

hogy számodra nem én vagyok az egyetlen, és talán sosem voltam az. Tagadtam magam előtt a tényeket, és minden elhullajtott könnycseppet. Tovább játszottam a szerepet, mert még egy kicsit, még egy darabig szükségem volt rád, és az ehhez kapcsolódó illúzióra. Neked pedig fogalmad sem volt arról, hogy tudom, másnak is odahazudtad a szívedet, ki tudja, hányadiknak már. Szükségem volt erre az időre, hogy tisztán lássalak, s észrevegyem, milyen ember vagy valójában. Szemrebbenés nélkül hazudtál úgy, mint a vízfolyás. Nem volt lelkiismeret-furdalásod, nem hánykolódtál éjszakánként. Míg én ébren feküdtem melletted, te nyugodtan, az igazak álmát aludtad. Azzal gyötörtem magam, vajon milyennek kellene lennem, hogy szeress, mit tegyek, min változtassak, mert biztos, hogy én nem vagyok elég. Az igazság viszont az, hogy neked senki nem elég. Egy emberben, aki évek óta melletted van, már nincs kaland.

Mikor már minden illúziómat leromboltam, akkor sikerült eléd állnom, és szembesítettelek azzal, mit tettél velünk.

Mindketten tudtuk, nincs visszaút. Hűvös és kimért voltál, talán csak azért tűntél zavartnak, mert lebuktál: nem tudtál úgy játszani, hogy ne vegyem észre. Akkor mindketten csalódtunk magunkban. Én azért, mert egy pillanatig is hittem neked, te pedig azért, mert sosem hitted, hogy lesz elég merszem összepakolni, és tovább állni. Pedig volt.

Fogtam a maradék önbecsülésemet, és elindultam. Nem akarom magamat hibáztatni a történtekért, nem tudok már változtatni azon, ami volt, de hiszem, hogy tanultam mindenből. Nem voltunk egymáshoz valók, csak valamiért mindketten azt akartuk hinni, hogy igen. Lehet, hogy erre te sokkal hamarabb rájöttél, de nem a megfelelő megoldást választottad. Hiszem, hogy mindkettőnkre vár olyan valaki, aki mellett sem magunknak, sem másoknak nem kell hazudnunk. Szebb életet remélek magamnak, neked pedig igazabbat.

Nyitókép: Shutterstock