A panaszlavina fogságában - avagy mire jó a sopánkodás?

Tizenhat évesen meglátogattam az egyik unokatestvéremet Amerikában. Valósággal sokkolt, hogy vadidegenek mennyire kedvesek, figyelmesek voltak egymással. Elmentünk túrázni és a keskeny úton szembejövő „sporttársak" széles mosollyal érdeklődtek, honnan jöttünk? Hogy bírjuk? Van-e elég vizünk és tudjuk-e, hogy hamarosan sötétedik, de semmi vész, mert a kemping már csak két kilométer.

Nem is tudtam hirtelen hova tenni ezt az indokolatlan közvetlenséget. Nem szoktam hozzá. Itthon, ha két ember leáll csevegni, néhány percen belül, legalább az egyik panaszkodni kezd. A másik vagy csak hallgat (és gondolatban kritizálja a másikat) vagy még rá is kontrázik, hogy az semmi, mert nekem még annál is sz*rabb. Akármi legyen a téma, időjárás, munka, család, egészség, építkezés semmi sem jó.

Miért jó panaszkodni?

Az érzelmeink kibeszélése, a velünk történt rossz dolgok elmesélése fontos és hasznos dolog. Megkönnyebbülünk tőle, segít levezetni az érzelmi feszültséget és jó esetben higgadt, építő megoldásokhoz vezet. Nem mindegy viszont, hogy kinek ventilálunk, mikor, mennyit és hogyan?
Ha rossz élmények érnek minket, akkor azokat is – csakúgy, mint a jókat -, megosztjuk a családtagjainkkal, barátainkkal. Ez teljesen természetes.

Egy jó barát, egy közeli családtag szívesen meghallgat, úgyis tudja, hogy ő is visszakapja a segítő figyelmet, ha neki lesz rá szüksége.

Jóból is megárt a sok

Ha a sopánkodásban nincs megoldásra való törekvés, ami előre vihetné az ügyet, na, az már a nyavalygás kategória, ami mindkét félnek rossz. Az „adó" csak vergődik, dagonyázik a pocsolyájában, a „vevő" pedig már a puszta hallgatásával is rengeteg energiát veszít.

A notórius panaszkodónak bőven elég, hogy sajnálják és szörnyülködnek a nehézségein. A nehéz körülmények, az állandósult „szerencsétlenség" mentesítik a saját életével kapcsolatos felelősségvállalás alól. Nemcsak, hogy nem látja, nem is akarja látni a megoldást. Ő figyelmet akar, szeretetet, megbecsülést, csak éppen rosszul kéri. Nagyon rosszul.

Ez a fajta ventilálás azért is nagyon káros, mert ragadós.

Mindenkinek vannak gondjai, terhei, amit cipelnie kell, de legalább ennyi jó dolog is van az életünkben, csak észre kell őket venni és hálát adni értük, amilyen gyakran csak lehetséges.

Egyik kedvenc filmem Roberto Benigni-től az Élet szép. Ez a keserédes vígjáték a fasiszta uralom alatti Olaszországban játszódik, és arról szól, hogyan lehet ép elmével túlélni egy már-már feldolgozhatatlan élethelyzetet a nevetés és a képzelet segítségével. Nézzétek, meg és amikor legközelebb elmerülnétek az önsajnálat tengerében, inkább kezdjetek el úszni.

Nyitókép: Shutterstock