Magányosabb vagyok melletted, mint valaha...

Az elmúlt pár hetünk ugyanúgy nézett ki. Te korán kelsz, reggel nyomsz egy puszit az arcomra, majd dolgozunk, este hazajössz, beállsz a zuhany alá, vacsorázol, majd sorozatokat nézünk. 10 órakor már alszol is, fáradt vagy, én pedig úgy érzem magam, mintha nyugdíjasok lennénk – sehová nem megyünk, iszonyú monoton az életünk, arról nem is beszélve, hogy már egy hete hozzám se értél. Nem így képzeltem el a nagybetűs kapcsolatot, az biztos.

Néha próbálok veled erről beszélni, bár tartok tőled, mert pillanatok alatt felhúzod magad, nincs türelmed az én lelkizésemet hallgatni. Legtöbbször szimplán közlöd velem, hogy erre most se időd, se energiád, elvonulsz a telefonodat nyomogatni, magamra hagyva a kínzó gondolatokkal és érzésekkel. Az is előfordul, hogy annyira kiborulok a közönyödtől, hogy szakítással fenyegetőzök. Ilyen mindig megérzed, hogy itt más taktikára lesz szükség. Megígéred, hogy minden más lesz, igyekszel majd, de természetesen semmi sem változik, minden ugyanúgy megy tovább.

Úgy érzem, téged már egyáltalán nem érdekel, mi jár a fejemben, mint ahogy az sem, hogy milyen lett a kapcsolatunk. Már azt sem tudod, én ki vagyok, mire vágyok és mit érzek irántad. Te tökéletesen elvagy ebben a pocsolyában, talán fel se tűnik, hisz neked ez full kényelmes. Van meleg kaja, sorozatok és egy nő, ha éppen szexre vágynál, bár ez is egyre ritkább. De az, hogy nekem mire van szükségem, azt már egy ideje meg se kérdezed. Igaz, amúgy se kérdezel sokat rólam. Egy megszokás lett a nagy szerelemből, engem pedig lassan felőrölnek a szürke hétköznapok és a közöny, ami belőled árad.

Nem is értem, hogy jutottunk idáig. Még látom magam előtt, amikor nem is annyira rég imádtuk egymás társaságát, kirándultunk, nagyokat beszélgettünk és szinte minden nap szeretkeztünk. Nehéz volt betelni egymással és akkor azt éreztem, ez már örökké így marad. Aztán összeköltöztünk és te mintha ezzel be is tettél volna egy fiókba, mintha már semmit sem kellene tenned értem és a kapcsolatunkért. Észrevétlenül kúszott be az életünkbe a monotónia és a szürkeség.

Néha belegondolok, hogy annak idején mennyire tragikusan éltem meg a szingliséget. Mindenáron pasit akartam, vágytam arra, hogy én is elmondhassam, van egy kapcsolatom. Úgy éreztem, ezáltal lesz teljesebb az életem. Megkaptam, amire vágytam, erre úgy érzem, hogy boldogtalanabb és magányosabb vagyok, mint valaha, amikor egyedül voltam. Akkor legalább volt némi remény, hogy szembejön a nagy Ő és jobb lesz az életem. Most viszont azzal szembesülök nap mint nap, hogy hiába fekszik mellettem egy férfi, akit szeretek, ő rám se néz, szinte már olyan, mintha itt se lennék.

Iszonyú nehéz így léteznem, hogy minden pillanatban azzal szembesülök, mennyire nem számítok neked. Néha legszívesebben megráználak, hogy vegyél már végre észre, máskor könyörögnék, hogy szeress úgy, ahogy régen tetted. De lassan már bennem sincs sok érzelem, beletörődtem a gyilkos társas magányba. Letörlöm a könnyeimet az arcomról, befekszek az ágyba. Hallgatom, ahogy szuszogsz mellettem, ettől kicsit megnyugszom. Holnap új nap lesz, hátha jobb lesz, hátha megváltozol...

Kezdőkép: Shutterstock