Órák óta csak bámulom a telefonomat...miért nem írsz már?

Ülök a gép előtt, dolgoznom kellene, de képtelen vagyok koncentrálni. Percenként nézem a telefonomat, de csak céges üzenetek jönnek. Nem írsz, rajtam pedig lassan úrrá lesz a teljes kétségbeesés.

Félóránként ellenőrzöm a telefonomat, nem lehet-e, hogy üzentél-e már, csak nem vettem észre, mert különös játékot űz velem a technika. De nem, nincs üzenet, én pedig félek, hogy ez nagyon rosszat jelent. Végigpörgetem a fejemben újra meg újra az utolsó szóváltásunkat, elolvasom az üzeneteinket. Mit írtam én, mit írtál te, folyamatosan azon kattogok, mit kellett volna másképp megfogalmaznom. Tudom, hogy hibáztam, hiba volt hagynom, hogy, kitörjön belőlem a hisztis kislány, de azt hittem, ennyi még belefér, ennyit még meg lehet nekem bocsátani.

A telefon viszont csak hallgat, pedig tegnap este én írtam neked utoljára, én próbáltam feléd közeledni. Ritka nálam ez, mint a fehér holló, általában én játszom a megközelíthetetlen királylányt, aki elvárja, hogy egy pasi harcoljon érte. De te más vagy, s tegnap én is más voltam, nyitottam, közeledtem feléd, ahogy eddig talán senkihez előtte. Remélem, hogy ezt te is érzed, hogy ez valami különleges dolog közöttünk, ami nem érhet véget egy apró nézeteltéréssel. Hibáztál, én is hibáztam, szerintem kvittek vagyunk. Én szeretnék továbblépni és szívből remélem, te is.

Elönt a jeges kétségbeesés, mi van akkor, ha te már másképp gondolod. Ha kiábrándultál belőlem a tegnap miatt és hallani sem akarsz rólam többé. Ha erre gondolok, teljesen lebénulok, görcsbe rándul a gyomrom, szorongok. Fel-le járkálok a lakásban, leülök a gép elé, berakok egy mosást és közben folyamatosan nézem a telefonom. Ennem kellene, de nincs étvágyam, teljesen lebénít a hallgatásod.

Forrás: Shutterstock

Közben próbálom magam nyugtatni hülye közhelyekkel, hogy ha nem jelentkezel, akkor ennek most így kell lennie, talán jobb is mindkettőnknek, de én magam se hiszem el. Pedig még hajat is mostam, egy pakolást is felraktam reggel, hátha keresel, hátha mégis találkozunk, de ahogy telik az idő, egyre inkább leteszek róla. Vigasztalom magam azzal, nem baj, legalább lesz időm sétálni ebben a gyönyörű napsütéses időben, minden eszközzel próbálom elterelni a figyelmemet arról, ahogy egyre inkább szorul össze a szívem.

Néha kicsit dühös is vagyok rád. Miért nem írod meg akkor, hogy látni sem akarsz, hát nem tudod, hogy nincs kínzóbb dolog a hallgatásnál? Igaz, én sem válaszoltam a múltkor azonnal, most már nagyon bánom és valahol tudat alatt azt gondolom, igazad van, megérdemlem most a vezeklést. Félek, hogy elveszítelek, úgy, hogy valójában még az enyém se lettél. Félek, hogy te is egy elszalasztott lehetőség leszel, akire úgy fogok gondolni, hogy mi lett volna, ha ezt nem rontjuk el. Félek, hogy ez már sosem fog nekem sikerülni és örökké csak várni fogok egy üzenetre, egy férfira..

Már esteledik, de te még mindig nem írtál. Összeroskadva ülök a kanapén, könnycsepp gördül le az arcomon. Gyászolom azt az illúziót, hogy akár te is lehettél volna az a férfi, akivel régóta egymást keressük. Elképzelem újra meg újra, milyen lehetett volna együtt, majd egy nagy sóhajjal elengedem az egészet. Ekkor pittyen egyet a telefonom, amire már legalább 10 perce nem néztem rá. Félve nézek oda, nem akarok újra csalódni. De most nem fogok, ugyanis te írtál...

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek