Mindent elsöprő vagy nyugodt, biztonságos szerelemre vágysz?

Mindenki arra a hatalmas lángon perzselő, igazi nagybetűs szerelemre vágyik. Már gyerekkorunkban is ezzel találkozhattunk a mesékben, a főhősök ugyanis első látásra egymásba szerettek, és tudták, hogy ő az Igazi. Noha gördültek eléjük akadályok - mert különben unalmas lett volna a sztori - de ezek is csak azt bizonyították, hogy a szerelmüknek olyan ereje van, hogy mindent legyőz. A romantikus filmekben szintén ez a helyzet. És hát tudjuk, mi jön ezután: boldogan éltek míg... Persze már mindenki tisztában vele, hogy ez nem feltétlen így működik, már ami a folytatást illeti.

És talán már azt is megtapasztalhattuk, hogy nem minden szerelem érkezik ekkora tűzzel az életünkbe. Van, amikor egy kis pislákoló láng kap egyre nagyobb erőre, és növi ki magát komoly érzelmekké. De valljuk be, azért sokszor inkább arra a mindent elsöprő, magával ragadó nagy szerelemre vágyunk, amikor nincsenek kérdések, halálosan odavagy a másikért, és azt érzed, az egész életedet leélnéd vele, és hogy igenis lehetséges a „boldogan élünk míg meg nem halunk".

Húszévesen éltem át hasonlót, szinte egy pillanat alatt beleszerettem, esélyem se volt „ellene", olyan tengerkék szemekkel, szőke hajjal, napbarnította tökéletes arccal, mint ami neki volt. És az a mosoly... Na meg persze édes volt, okos, vicces, minden, ami kell. Teljesen elvesztem benne, és ő is bennem. Úgy éreztem, megtaláltam életem szerelmét. És hogy mi lett belőle? Picivel a „míg a halál el nem választ" előtt ért véget: durván hat hónapig tartott mindösszesen. Hogy mi történt? Egyszerűen csak kipukkant a lufi, és a benne lévő rózsaszínű, csillogó konfettik a földre hullottak a porba. Kiderült, hogy a szenvedélyen és rajongáson kívül semmi más nem volt meg, aminek meg kellett volna lennie, ahhoz hogy együtt tudjunk maradni. Ez pedig kevés volt... És ez a szenvedély sok harcot, és fájdalmat is hozott, nem csak jó dolgokat.

Az idő múlásával megtapasztalja az ember, hogy nem csak ilyen típusú szerelem létezik. Van, ami nem kezdődik ekkora hévvel, hanem szép lassan alakul ki, de valószínűleg annál tovább tart.
Olvastam egy könyvet, abban nevezte az író a lángoló, nagy szerelmet „tűzijátéknak", míg a kevésbé heves, ám de annál tartósabb és biztosabb szerelmet „kandallótűznek". Az utóbbi nem jár olyan perzselő és szélsőséges érzésekkel, de talán mélyebbekkel igen, és úgy tűnik tartósabb is. Az én esetemben biztosan, de sosem lehet tudni...

Nem tudom, mekkora jövője van a „tűzijáték-szerelemnek" Lehet egy életen át ilyen magas fokon égni?

Azt látom, hogy az emberek nagy része nem azzal köti össze az életét és alapít családot, akivel ezt megéli, mert ahogy nálam is történt, előbb utóbb véget ér, még csak át sem alakul valami mássá, hanem fellángol majd kialszik, vagy valami kioltja. Egy bizonyos kor felett talán már inkább vágyunk a „kandallótűz-szerelemre", mert az biztonságot ad, és szinte mindig szépen ég. Az ember erre alapoz jövőt...

De néha mégis újra vágyunk az elképesztő erejű szenvedélyre, amit nem élhetünk át sokszor az életben. Mert akkor érzed úgy istenigazából szerelmesnek magadat, akkor érzed, hogy élsz, és eleven vagy. Milyen kár, hogy ez az érzés nem tart örökké, és rengeteg fájdalommal is jár. Valahol érthető, hogy helyette inkább a biztonságos utat választjuk, ha már többször megégettük magunkat. Csakhogy ki tudja, mikor ér utol minket újra a SZERELEM. Mert az bármikor beüthet, pláne ha nem számítunk rá...

Nyitókép: Shutterstock