Nem fecsérlem az energiámat egy menthetetlen kapcsolatra

Visszatekintek és régen mások voltunk. Összeakadt a pillantásunk és emlékszem, rajongásig vágytunk egymásra, a megunhatatlan újrakapcsolódásra. Jóval motiváltabbak voltunk, a napjainkban több volt az élet: szenvedély áradt minden porcikánkból. Szenvedélyesen szerettünk élni. Ez nem csupán abból fakadt, hogy összejöttünk, hanem azért, mert teljesen más emberek voltunk. Ilyenkor gondolkozom el: hogyan és mikor indultunk el a mély felé?

Nem látom a lejtő azon pontját, ahol az első kis kavics lezúdult a mélybe, amely azóta sem épült vissza. Lelkem fennsíkjáról túl sok minden ragadt a mélységben, a sötétségben. Így lett egy ragyogó, fénylő tekintetű, magabiztos nőből egy örökösen fáradt, motiválatlan, magát sehol nem lelő fantomkép. Elvesztettem önmagam teljes egészét.

Amikor megérezzük a kakiszagot, hogy „itt valami baj van", sokszor azt sem tudjuk, hogyan reagáljunk vagy egyáltalán nincs reakció. Én is keresem ezt a pontot, s még az sem bizonyul annak, amikor a drasztikus érzelmi megcsalást éltem át. Jóval előbb kezdődhetett: egy át nem beszélt konfliktus helyzettel, egy elfojtott fájdalommal vagy egy probléma lekicsinylésével. Talán ott a kulcs, hogy nem lett kezelve.

Észrevettem, ahogy az önfejlődés útján a látásmódom nyitottabb lett, elkezdtem kritikusabban vizsgálni és értékelni az emberi kapcsolataimat. Ez természetesen pozitív, ellenben amikor hirtelen észreveszed, hogy nap mint nap mennyi bántást és leminősítést kaptál, először ellenállsz és rosszul kezeled ezeket. Elvész a kritikusság és a túlélő ösztön hajtja a lelket.

Besokalltam: azt éreztem, hogy egyáltalán nem kapok semmilyen megbecsülést otthon. Nem miatta alkotok, mégis mérhetetlenül fáj, hogy magától nem tanúsított figyelmességet. Nem volt érdeklődése a festményeim, az írásaim, az eredményeim iránt.

Minden ilyen leminősítéstől folyamatosan visszahúzva éreztem magam. Amikor elkezdtem videókat készíteni azt kaptam, hogy számára értelmetlen, haszontalan ez az egész műfaj és végül nem is folytattam. Nem kért véleménye teljes mértékben szorongással töltött el. Épp ennyi érdeklődést kaptam olyan cikkekkel kapcsolatban is, amelyekben tényleg számított a véleménye, mégsem olvasta el egyszer sem.

Nyilván, ha mindenemmel azon fáradozom éjt nappallá téve, hogy megmeneküljön a kapcsolatunk, akkor képtelenség fókuszba helyezni az engem éltető tevékenységet: az alkotást.

Fáj, mert mindkettő fontos: a karrierem és a szerelmem is, minden hibájával együtt. Menthetetlen lenne, ha nem tudnám, hogy valójában mennyire jó ember és, hogy miért reagált sokszor úgy, ahogy. Elmagyaráztam neki a fájdalmam tárgyát és értésére adtam, hogy a jelenlegi állapot boldogtalanná tesz. Nem tudok fejlődni, ha minden energiám felemésztődik. Nem haladok a céljaimmal, de nem sajnálom azt a munkát, amelyet a kapcsolat igényel, mégis: elgondolkoztató és meg kell oldani a mélypontok sokaságát.

Apránként haladunk, de mégsem érzem teljesen reménytelennek a helyzetet. Már nem csak azt érzem, hogy egyedül én dolgozok magunkon, hanem ő is igyekszik változtatni, hogy boldoggá tegyen. Lehet, előtte hosszabb az út, de azt érzem: szívesen megvárom, hogy együtt fejlődhessünk tovább.

Nyitókép: Shutterstock