Hűtlen feleség akarok lenni!

Nem hagyom, hogy lenőjön a festés a hajamon, nem várom meg, hogy lekopjon a körömlakkom. Mégsem jut egy valamirevaló, hadra fogható férfiember a korombeliek közül, aki boldoggá tenne, és úgy hanyatt döntene, hogy csak nyikkanni volna időm?! Miért csak a nagypapa korban lévőket vonzom be? Talán félnek tőlem a korombeli férfiak, mert nem vagyok független - ezért nem mernek közelíteni?

Hova tűntek a nőcsábászok? Kihaltak a Casanovák és a szoknyapecérek? Pedig, jaj de rám találhatna egy! Nincs nekem már otthon semmi boldogságom. Ha a szeretet táplálék volna, már rég éhen haltam volna a férjem mellett. Csak a visszautasítás jut, annyira sem méltat, hogy kicsit összebújjon velem - pedig legalább néhanapján megtehetné. Tudom, hogy van valakije, ezért nem kíván, de persze tagadja.

Vettem egy szexi fehérneműt, hogy majd abban elcsavarom a fejét, de amikor meglátta, akkor sem reagált. Sőt, amikor kényeztetni kezdtem, akkor is csak feküdt, és persze engem okolt, hogy ügyetlen vagyok, rossz a technikám...

Majd azt mondta, hogy inkább hagyjuk az egészet. Így történt, hogy végül felvettem a kapcsolatot valakivel, aki még az apámnál is idősebb, de talpig úriember és igazi férfi - legalábbis a viselkedését illetően. Az ágyban viszont már nem tud úgy teljesíteni...

Mégis nagyon jól érzem magam vele, mert a hiányosságokat kiegészíti más módszerekkel. Ha jól meggondolom, nem is az hiányzik, hogy mindig "csúcsra legyek járatva", hanem az odafigyelés hiánya őrjít meg. A férjem régen sem figyelt rám, én pedig nem tudok/nem akarok úgy élni, mint egy cseléd.

Sajnos nem tudok elválni, hogy szabadon válogathassak azok között, akik szóba jöhetnének. Ha lenne merszem, nekivágnék az ismeretlennek, és vállalnám a kockázatot, de nem merek továbblépni. Félek, hogy a változás szele úgy arcon csap, hogy földre kerülök, és ott is maradok tőle.

A férjem passzivitását már megszoktam: tudom, hogy nem fog változni, csajozik, amíg csak bírja az iramot. Ám abban bízok, hogy utána lenyugszik, és jó lesz vele az élet. Ülünk majd együtt a kandallónál, ő olvas, én pedig kézimunkázok, kötöm egymás után a sálakat és a pulóvereket az unokáknak.

Akkor már ő is olyan öreg lesz, mint akivel most találkozgatok, és könyörög majd nekem, hogy tegyek a kedvére néha napján... Na, akkor jön el az én időm. Visszautasítom. Pont úgy, ahogy most ő engem. Akkor majd én leszek passzív - semmiben sem teszek úgy, ahogy neki jó. Minden erőmet és energiámat a gyerekekre, unokákra fordítom majd - őt meg hadd egye otthon a fene!

Ilonka történetét Molnár Csanád jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock