"Hazamegyek!" - a mondat a szülés kellős közepén, vagy mondhatni, inkább a legvégéhez közeledve hangzott el. Egy pillanatra kimerevedett minden, az arckifejezésünket talán jobb is, hogy nem láttuk, mert biztos vagyok abban, hogy mindannyian roppant értelmes képet vágtunk.
Utána nagyon igyekeztünk visszatartani a nevetést és rettentően fegyelmeztük a vonásainkat, mert a hölgy, akinek a szájából elhangzott a megfellebbezhetetlen kijelentés, dühösen és kutatón bámult ránk. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy a szóban forgó hölgy anyaszült pucéran térdelt a földön, lába alatt vastag takaró, kezével kifehéredésig markolta a szék karfáját, másik tenyerével kőkemény hasát tartotta. A haja szétbomolva keretezte az arcát, tekintete idegen világokban járt. De azt azért látta, mi milyen képet vágunk, ezért megismételte:
- Elég volt! Hazamegyek!
- Ööööö....hát...izé....szóval, otthon vagy - közölte vele óvatosan az egyik bába.
- Otthon? Igen? Akkor hívjátok anyámat! Azonnal jöjjön ide!
Az egyik kísérő feltápászkodott a földről és nekiállt telefonálni. Ha szülésről volt szó, nem ismertünk pardont. Ha a leendő anya a saját anyját kérte, akkor cselekedni kellett. Szerencsénkre a hölgy édesanyja szinte a szomszédban lakott, fél óra múlva már velünk együtt kuporgott a földön a vajúdó lánya mellett. Tenyerét a derekára simította, másik kezének ujjaival ösztönös, finom, lassú, hosszú mozdulatokkal fésülni kezdte zilált fürtjeit.
- Azonnal mondd meg nekik, hogy szedjék ki belőlem ezt a gyereket - mordult rá a lánya. - Hiába beszélek nekik, folyton csak azt hajtogatják, minden rendben, jól csinálom, fantasztikus vagyok, de nekem már elegem van, nem bírom tovább, hát nem látják? - kiabálta. - Nem érdekel, mit mondtam, azonnal kérek fájdalomcsillapítót és azonnal oldd meg ezt a helyzetet, te vagy az anyám!
- Értem kicsim - válaszolta az édesanyja -, nem kell aggódnod, itt vagyok. Itt vagyunk veled mind. Tudom, hogy nagyon nehéz és nagyon fáj. Azt is tudom, eleged van, de ismerlek. Te vagy a legerősebb nő a világon, akivel csak találkoztam. Bármire képes vagy, amit csak akarsz. Ezt is meg tudod csinálni. Mindjárt a kezedbe foghatod a kisbabádat, csak kicsit kell még várnod. Mit szólsz?
A nő nem válaszolt, szemeit behunyta, száját ellazította, testét összerántotta a görcs. Élesen beszívta a fogai között a levegőt, hátravetette a fejét és tele szájjal sikoltani kezdett. Talán nem is sikítás volt, mert olyan mélyről érkezett, olyan jellemző hang volt, hogy ösztönösen mind közelebb húzódtunk. Éreztük, hamarosan itt az idő. A kommunikáció, vagyis inkább az egyoldalú monológ onnantól valahogy így zajlott:
- Vedd le rólam a kezed! Inkább tedd vissza... Miért van itt ilyen rohadt meleg? Nyissátok ki az ablakot! Lefagy a lábam, csukjátok be! Nagyon fázom, adjatok egy takarót. Ömlik rólam a víz, meggyulladok. Nagyon fáj, nem bírom, ááááá, elég! Gyere kicsim, mindjárt találkozunk! Leszakad a derekam és hánynom kell, hol a lavór? Szétszakadok, szedjétek ki belőlem ezt a gyereket! Ne nézzetek rám, egyedül akarok lenni! Inkább gyertek közelebb...
Engedelmesen jöttünk-mentünk, csöndben teljesítettük a nő minden kérését. Suttogva, mélyen a szemébe nézve szóltunk egy-egy szót, minden lámpát lekapcsoltunk, gyertyákat gyújtottunk, köré gyűltünk, igyekeztünk minél biztonságosabb légkört, kuckót teremteni a számára. Egyszerre megláthattuk a szülés sodró, valódi erejét.
A nő féltérdre ereszkedett, egyik tenyerét a térdén nyugtatta, a másikkal a padlón támaszkodott, s valami olyan ősi, mély hang szakadt ki belőle, hogy azonnal tudtuk, érkezik a babája. Láttuk, ahogy megfeszül a teste, minden erejével nyomni kezdett. Akkora erőt generált, szinte erőteret hozott létre maga körül, csak guggoltunk körülötte némán, eszünkbe sem jutott, hogy megzavarjuk szóval, érintéssel. S akkor egy pillanatra megállt az idő, visszafojtott lélegzettel figyeltünk. Anya és gyermeke két világ között lebegtek, vártuk, hogy megnyíljon a kapu. Lassan megjelent a baba fekete hajú, csatakos kis feje, majd rekord gyorsasággal, valósággal kirepült édesanyja testéből, aki azonmód felemelte és a mellkasához szorította.
Győzelemittas, vad mosollyal és diadalmas tekintettel fordult felénk:
- Ugye mondtam, hogy meg tudom csinálni?
- Igen, mondtad - bólintottunk bölcsen, az előzményekről szót sem ejtve.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
