Az isteni, de ronda kacsasült története: nevetésbe fulladt az ünnepi főzőcskézés

Óriási mázlinak érzem, hogy legalább toklászni, belezni és az egyéb furmányos dolgokat nem nekünk kellett kivitelezni. Igaz, mindketten csináltunk már ilyet, nem egyszer, nem kétszer, így nőttünk fel, felnőttként sem derogált, de bevallom, mindketten megkönnyebbültünk, amikor megvettük az előkészített állapotú kacsánkat. Ünnepélyesen kivágtuk a konyhapult közepére és rácsodálkoztunk: nagy. Hatalmas.

- Te, mekkora jószág volt ez életében? - tettem fel a kérdést és rögtön elkezdtünk vihorászni. Aztán szembesültünk azzal, hogy a lyuk, amin át tölteni kellene, az pedig botrányosan kicsi. Nézegettük egy darabig, paskoltuk röhögve a farát, kezdett elszabadulni a pokol. Viháncolva raktuk össze a tölteléket, azzal legalább gyorsan megvoltunk. S tovább tanakodtunk. Miben süssük? Hogyan? Milyen fűszer kell? Kell locsolászni sütés közben? Kell a tepsibe víz is az alufólia alá? Párolódjon, aztán süljön? Mit tegyünk mellé?

Így hát, előszedtük korai emlékeinket a süteményillatú gyerekkorunkból és egymással versengve soroltuk: narancsos volt, olajjal kevert narancslével locsolgattuk közben. Tettünk mellé krumplit és kelbimbót. Lefedtük. Nem fedtük le. Volt alatta víz, nem volt alatta, csak olaj. Betömködtük a tölteléket, de mellé is tettünk. Később tettük bele. Rögtön beletettük. Felvágtuk, összetűztük. A lyukon tömtük be a töltést.

Végül előkaptunk egy szakácskönyvet és megvizslattuk. Nem lettünk okosabbak, nem tetszett a recept. Hívjuk fel anyádat. Meg a tiédet is. Így tettünk, kaptunk sok tippet, okosak továbbra sem lettünk. Viszont egyre inkább éreztük, nagy fába vágtuk a fejszénket. Vagyis inkább nagy kacsába a késünket.
Egy idő után azért csak elhatároztuk magunkat és nekiláttunk.

Kicsit megvágtuk a jószágot, mert a lyukat túl kicsinek találtuk, szépen meg is töltöttük, csinos lett. Ott jött a következő dilemma. Te, van nekünk hústűnk? Hááááát, az nincs. Akkor most mi legyen?
Semmi. Összevarrjuk. Így is lett, de a vége, a püspökfalatnál csak nem akarta az igazságot. Semmit nem találtunk, amivel összefoghattuk volna. S akkor jött az orbitális ötlet, amit igaz, viccnek szántam, de végül mégis a legjobb megoldásnak viszonyult. Szüléseket kísértem. Ebből kifolyólag mindenféle eszközöm van otthon. Köldökcsat is.

Egy ideje csak elfekvőben, mert a kísérést egy ideje befejeztem. Kézenfekvő megoldásnak tűnt egy jó erős csat a kacsa farába. Bevallom, ódzkodtunk egy darabig. Viszont szükség törvényt bont, így került a jószág popójába egy jó erős köldökcsat. Tettünk a tepsibe zsírt, vizet, krumplit, tölteléket és kelbimbót, majd lefedve betoltuk őkelmét a sütőbe.

Vártunk, várakoztunk, az Úristen angyalának nem akart megsülni. Sztrájkolt a jószág. Nem volt kedvünk ki-be rohangálni, ezért beköltöztünk a konyhába: horgász szék, könyv, zene, kis tányéron süti, rágcsa, vacsora. Beszélgettünk, ökörködtünk, locsolgattuk a kacsát, szurkáltuk – jó már? szerinted megsült? még kemény, rágós lesz -, fogyott a kedvünk, a lendületünk. Sok óra után végül siker koronázta tetteinket, megsült az ominózus töltött kacsa.

A család elmondása szerint isteni lett, bár ronda. Saját beszámolót nem tudok eszközölni, mivel vegetáriánus vagyok emberemlékezet óta. Aki ette, habzsolta. Végül megérte a sok fáradozás és kitűnő családi program is kerekedett az ünnepi sütésből. Rengeteget nevettünk, úgy indultunk neki a vacsinak, hogy az első falatok közben még mindenki csuklott a visszafojtott röhögéstől. Végül elfogyott a kacsa, a köret, a töltelék, tisztára varázsoltuk a konyhát és közös megegyezéssel arra jutottunk: soha többet töltött kacsát!

Nyitókép: Shutterstock