A szüleim vernek és megvetnek...

- Vegyél róla példát! Én nem bántalak, de apádtól megint ki fogsz kapni. Félhetsz is, tudod jól, hogy mit kap az, aki nem tanul! Ha nem tudod felfogni, ő majd beléd veri: aki nem dolgozik, az ne is egyék! Büntetésből ma nem kapsz vacsorát.

- De nem tehetek róla. A tanárnő nem szólt, hogy ma dolgozatot írunk.

- Nem érdekel, hogy milyen kifogásokkal állsz elő. Kettőtök közül mindig te vagy az, aki kettesekkel jön haza. Apád majd kiveri belőled a lustaságot, akkor legalább okkal sírhatsz. Engem nem hatnak meg a könnyeid.

Nem akarom, hogy apu hazajöjjön, mert megint előveszi a nadrágszíját, a térdére fektet, és szíjjal üti a fenekem. Azt mondja, annyira sem becsül, hogy a saját kezével érjen hozzám, és egy pofonnal töltse ki rajtam a haragját... A bátyám ilyenkor örül, hogy megint én húztam a rövidebbet. Sosem szeretett, most is csak kinevet, amiért annyira rettegek, hogy még a hasam is megfájdult.

Apu nagyon erős, hangosan kiabál, és óriási nagyokat üt. Már szinte érzem is, ahogy újra és újra lecsap a szíj a bőrömre - az a vastag, katonai bőrszíj. Megint csak sírni van erőm, borzalmas, hogy így kell élnem. Már többször eszembe jutott, hogy talán jobb lenne nem élni... A családomat se szeretem. Hiszen csak szidnak, ha pedig nem vagyok elég jó, megvernek.

A családban én vagyok a fekete bárány. Apám mindig a mérnöki diplomájára hivatkozik, hogy neki sokkal nehezebb volt, mert gyerekek mellett szerezte meg. A bátyám is jó tanuló, matekból is, ami nekem érthetetlen - sorban hozza az ötösöket. Rettegek a szüleim haragjátóll. Nem szeretnek, szerintem nem is az ő gyerekük vagyok, csak örökbe fogadtak - ha az övék lennék, nem utálnának ennyire.

Akkor sem, ha kitakarítom a szobánkat, sőt, még akkor sem, ha négyest hozok haza. Ilyenkor azt hallgatom, hogy lehetett volna ötös is, ha jobban figyelek. Szerintük a négyes az olyan, mint az ezüst érem: csak a vesztesek kapják. Megélni csak az ötösből lehet.

Nem érdekel már semmi: lefekszem, és eljátszom, hogy alszom. Nem megyek ki vacsorára sem, mert eltiltottak tőle, de nem is tudnék enni. Összeszorított szemhéjakkal fekszem az ágyban. Talán el is szunnyadok, és egy másik világban találom magam. Egy másik családban, ahol nem kell félnem, mert sosem vernek meg. Sírni is csak akkor sírok, ha biciklizés közben elesek, és lehorzsolom a térdem...

Molnár Csanád novellája

Nyitókép: Shutterstock