Van néhány olyan, aki visszajáró volt, és olykor erre járva benézett hozzám. Volt, aki évekig koptatta az asztalt a lelkemre könyökölve, vérrel írt szerződés kötelezett minket arra, hogy itt lehessen. Volt, aki titkon más helyekre járt, így megmutattam neki a csapóajtót.
Megesett, hogy hosszú évek után én tettem ki valaki szűrét, mert józanul alig láttam, és nem volt ínyemre a sok italozás. Aztán volt olyan is, aki a munkája megszállottja volt, hitelben fogyasztott, csak vitt, de keveset rakott hozzá az életemhez. Az ajtóig kísértem, és míg ő a panaszkönyvért kiabált, kulcsra zártam a szívem.
És volt olyan is, aki hosszú évekig tartotta magát a hely szabályzatához, ám ez frusztrálta, mert az igazi énjét elnyomta, csak azért, hogy maradhasson. Aztán ahogy az lenni szokott, egyre több hibát talált a kedvenc helyében - így lelt önigazolást arra, hogy szétdúlja azt, ami évekig biztonságot adott neki. Aprófára törte a berendezést, felgyújtotta, szétégetett maga körül mindent. Majd miután úgy gondolta, itt már neki nem terem babér, odébb állt úgy, hogy még a fejét sem fordította vissza. Megpörkölődött, fillért sem érő holmiját én dobtam utána.
Aztán megint helyrepofoztam a helyet. Hosszú ideig tartott, de használhatóvá vált a mindent felemésztő tűz üszkös nyomát még itt-ott viselő berendezés. Volt, amikor többen is voltak bent. Vérre menő verekedés lett belőle, az értem folytatott harcban csupán engem felejtettek el megkérdezni, hogy én mit akarok.
Persze megesett, hogy én tettem igazságot a saját szívem diktálta ritmus miatt, és döntöttem, ki mehet, és ki maradhat. Az ilyen és ehhez hasonló konfliktusok alatt bizony megesett, hogy én is belefutottam néhány pofonba. Ezek a pofonok lila foltot hagytak a szívemen, amelyekre én vagy daccal, vagy beletörődéssel reagáltam.
Megesett, hogy a hely kongott az ürességtől, és én a ragacsos pultot törölgettem, azoknak a keze nyomát, akik megérintettek. Volt, akinek csak szomjoltónak kellettem. Lepattant a lováról, és az út porát a küszöbön leverve, kalapját a feje búbjára tolva, korsó sörként hörpölt fel a nyári kánikulában - és az utolsó korty után már lépett is ki a lengőajtón.
Volt, aki belökte az ajtót, a köszönését is alig hallottam, és volt, aki udvariasan kopogtatott. Volt, aki a zongorához ülve vidított, és volt, aki miatt hangos nevetéssel telt meg a hely. De volt, aki fegyvert szegezve rám követelte volna magának azt, ami felett én rendelkezem.
Egy napon leltárt csináltam, és láttam: mindenkiért én fizettem. Most bezárom a helyet, mert nem rentábilis. Veszteséges. Nem kifizetődő. Az ajtóra akasztott Zárva táblát ma már a szél lebegteti. Az ácsolt padló lassan az enyészeté lesz, a pultot por borítja, a mások lelkének poharát megtöltő üvegek üresek, és már a zene sem szól az elhangolódott zongora szív húrjain.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.