Ne kötődj, mert megszívod...avagy életem végéig kísérteni fog kettőnk emléke?

Ahogy munkába igyekszem, rendszerint elmegyek a tó mellett, ahol randiztunk. Mindig vetek egy pillantást arra a padra, ahol együtt nevettünk és ahol hozzád bújva csináltam a közös fotót, ami aztán kikerült mindkettőnk közösségi oldalára. Imádtam azt a képet, mert megtestesített mindent, ami mi ketten voltunk. Mikor futni megyek a tó körül hétvégente, igyekszem kizárni azt a bizonyos pontját, de nem megy. Mindig felderengsz. Te. Az arcod. A mosolyod. Az a pillanat...

Amikor berakom a kedvenc lejátszási listámat, hogy mókásabb legyen a nagytakarítás, és nagyjából a vége felé elér ahhoz a dalhoz, amiről mindig te jutsz eszembe, a másodperc töredékéig megáll a kezemben a törlőrongy. Bizonyos gesztusaidat juttatják eszembe a dallamok; ahogy forgattad mosogatás közben a tányérokat, majd eltörölgetted őket, s közben megfeszültek a karodban az izmok... Emlékszem arra is, amikor segítettél összerakni az új komódomat. Néztem, ahogy koncentrálsz az alaprajzra, majd vágytól éhesen rám néztél, mert megérezted, hogy vizslatlak. Furcsa, de csak utólag tűnik fel, hogy valahogy mindig ez a dal csendült fel ezeknél a pillanatoknál – pedig mindegyik között eltelt nem kevés idő. Vajon neked feltűnt? S, ha igen, akkor tudtad, hogy egyszer majd fájó lesz hallgatnom a dallamát, a szövegét? Tudtad, ugye?

A munkahelyemen rá sem bírok nézni a haverodra, nemhogy köszönni neki. Ami nagy baj, mert munkatársak lévén, sok közös feladatunk van, de nem bírom kimondani a nevét sem. Ezért amikor reggelente kedélyesen odaköszön nekem, hogy „Szép jó reggelt, Adri!" és közben még mosolyog is, nem bírom felvenni vele a szemkontaktust és viszonozni, hogy „Neked is, Karcsi, hogy vagy?", mert – és lehet, hogy ezt már csak beképzelem –, de még a hangszíne is a tiédre emlékeztet és nem vagyok képes a kelleténél többször hallani.

Sose felejtem el, hogy amikor anyu meghalt, akkor szintén ezt éreztem. Nem bírtam bemenni abba a boltba, vagy fánkoshoz, ahová mindig együtt jártunk. Ha megláttam a villamosmegállóban egy hasonló kaliberű asszonyt, inkább gyáván hátraarcot fújtam és nem szálltam fel, csak a következőre, mert tudtam, hogy nem bírtam volna együtt utazni vele...

Amikor a húgaimmal osztoznunk kellett volna a holmiján, én semmit nem akartam megtartani. Átengedtem nekik a porcelángyűjteményt és anyu ruhadarabjait. Én nem tudtam volna magamon elviselni egyik kabátját, vagy sálját sem, amit mindig hordott, amikor közösen mentünk valahova. Még a tesóimon is nehéz volt őket megtűrnöm, nemhogy saját magamon, vagy akár a szekrényemben.

Ez gyengeség a részemről? Vagy éppen hiba, hogy ennyire kötődöm emberekhez és helyeket, dalokat, pillanatokat, más embereket kötök hozzájuk? Bármelyik is a megoldás, egyet tudok róla: pusztító. Billogot nyom az életem bizonyos szegleteire, amik előtte teljesen az enyémek voltak és nem bírtak jelentőséggel. Azonban az emlékek, a kötődés átformálja őket a tucatból különlegessé, és amikor elveszítem a kapcsot, akkor borul minden. Emlékek, érzések temetőjévé válnak a helyek, holmik, emberek és úrrá lesz rajtam a menekülési ösztön... hogy nulláról indítsak mindent, hogy ne tudjam azt, amit előtte.

Azonban mivel ez nem lehetséges, megrázom magam és igyekszem gyógyítani a szívemet. Befoltozom a hézagokat, és már nem dobom el magamtól a megszokott dolgokat, különben a végén semmim sem marad.

Adri történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock