Egy bölcs anyuka nem kioktat, hanem szeretettel segít át a nehéz helyzeteken

Vannak ilyen gyerekek, akik annyira erős belső törvénnyel születnek, hogy attól eltérni képtelenek. Az, hogy van egy gyereknek ilyen, nagyon jó, de akkor káros, ha azt eredményezi, a gyermek emiatt elzárja magát dolgoktól, vagy egyszerűen nem képes önfeledten gyerek lenni. Mire gondolok? Arra például, hogy van olyan gyerkőc, aki annyira fegyelmezett, hogy minden pillanatban, apró kora ellenére is tökéletesen uralja és szabályozza magát, olyan erővel, amire sok felnőtt is képtelen.

A kisfiú, aki eszembe jutott, nagy szeretetben és elfogadásban nevelkedett. Bátorították, erősítették, segítették a lelke kibontakozásában, abban, hogy az lehessen, aki. Játszottak vele, olvastak neki, volt a szüleivel, nagyszüleivel sok közös programja, voltak barátai, és olyan szeretet és tisztaság áradt belőle, hogy mindenki szerette. Voltak körötte egészséges korlátok és szabályok is, de alapvetően nagy szabadságot élvezett és teljesen önmaga lehetett.

Rengeteget nevetett, vidám és jókedélyű kisfiú volt, de időről-időre elvonult a kis magányába. Bezárkózott a szobájába és órákon át szöszmötölt. Legót épített, egész városok és történetek kerekedtek ki a kezei közül, rajzolt, a fantáziája nem ismert határokat. Könyveket lapozgatott, minden érdekelte, valóságos kis polihisztor volt. Olyan tudása volt a történelemről, hogy leesett állal hallgatta mindenki, aki csak beszélt vele. Ezekben az órákban annyira elmerült a saját világában, hogy azt sem hallotta szinte, ha valaki beszélt hozzá, s amikor végre kijött a többiek közé, mintha valahonnan nagyon messziről érkezett volna. A lényéből áradt valami megmagyarázhatatlan derű, bölcsesség, végtelen nyugalom, valósággal olyan volt, mint egy kis Buddha. Nem kellett fegyelmezni, önmagától volt teljes harmóniában, soha semmi gond nem volt vele. Már-már túl jó volt.

Egyszer sétáltam velük, az anyukája közeli ismerősöm volt. Bár esett az eső, elmentünk levegőzni, friss, tiszta volt minden. A kisfiú ott baktatott mellettünk, esőkabátban, gumicsizmában, kiskacsás esernyőjével és kutyás hátizsákjával übercuki volt, ahogy elmélyülten kerülgette a tócsákat. Még véletlenül sem lépett bele egyikbe sem, de a szemén láttam, hogy vágyakozva figyeli a víztükröket. Az anyukájának is feltűnt és oda szólt neki:

- Figyelj csak Marci, beleugrunk ebbe a nagy tócsába?

A kisfiú megtorpant és óriási szemekkel nézett fel az anyukájára. Látszott rajta, maga sem tudja, mitévő legyen és nem tudja eldönteni, az anyukája komolyan beszél-e?

- Arra gondoltam, itt megállunk az egyik oldalon, megfogjuk egymás kezét, aztán ugrunk egy nagyot, bele a közepébe. Mit gondolsz? Kipróbáljuk?

- És, ha sáros lesz a ruhám?

- Ne törődj vele. Majd a mosógép kimossa.

Marci tűnődve nézett maga elé, szinte éreztük, ahogy átgondolta: a mosógép, az a csodamasina, bizony képes ilyesmire is. Apránként ragyogott fel a kis arca, széles mosoly terült el rajta. Odalépett az anyukája mellé, kicsi tenyerét a kezébe csúsztatta és csillogó szemmel azt mondta:

- Ugorjunk, anya! Majd a mosógép kimossa!

Így hát ugrottak, a víz szanaszét spriccelt, nyakig vizesek és sárosak lettek, de csak ugráltak, újból és újból, nekem pedig az jutott eszembe, milyen bölcs ez az anyuka és milyen jól csinálta.

Nyitókép: Shutterstock