Megmártózott a lelkem egy régi szerelem emlékében

A nápolyi emberek életszeretetét már a távolból érezni lehet. Az épületeik csodálatosak. A legtöbb romos állapotban van, de valahogy ez beleillik az itteni miliőbe, így is sugározva azt a különleges életérzést és életörömöt. A Via Toledon haladva, ahogy a kikötő felé sétálok, a Tirrén tengerről érkező szelet egyre erősebbnek érzem. A nap sugarai így szeptember elején is igencsak erősek. Nápolynak ez az utcája elég forgalmas és felkapott, igazi turistaáradat halad el mellettem. Pizzériák és éttermek egymás hegyén hátán, Alig várom, hogy megérkezzem a Piazza del Plebiscitora. Szinte csak kapkodom a fejem a hangos szavak hallatán.

Végre elérkezem a célállomásra, a Piazza del Plebiscitora. Megmártózom a nyár még édes ízeiben, hiszen itt délen még nyoma sincs az ősznek. Jó egy kicsit újra elidőzni a meleg napsugarak ölelésében. Amint így sétálok a téren, végre eltávolodhatok a nyüzsgő tömegtől és elmerülhetek egy kicsit a szabadság életérzésében, amit ez a tér és kikötő együttese nyújt.

A téren sétálva egyszer csak valaki a nevemen szólít. Hirtelen belém nyilall a felismerés, hogy ez az ő hangja. Az eszem még tiltakozik, hiszen az nem lehet, hónapokkal ezelőtt beszéltünk, és fogalmam sem volt, hogy merrefelé utazgat éppen. Az pedig teljességgel lehetetlen, hogy pont Nápolyban legyen ő is." A hang felé fordulok, és a távolban meglátom őt. Szívem egyre hevesebben kezd el verni. Hirtelen nem tudom, mit csináljak. Csak állok, mint a cövek, mint aki hirtelen úgy lefagyott ebben a melegben, hogy többé egy lépést sem képes megtenni.

Felém sétál. Egyre csak közelít. Mosolyog és integet. Már két éve, hogy nem találkoztunk. Most mégis miért érzem azt, hogy újra a nyakába ugranék? Szaladnék felé, hogy aztán egymás karjába borulva öleljük egymást, de most valami megálljt parancsol és nem engedi, hogy elinduljak felé. Már szinte a látványára megfeledkezem önmagamról, és semmit sem észlelek a külvilágból. Mintha csak mi ketten lennénk a téren. Megszűnt körülöttem minden, úgy, mint amikor még egy pár voltunk. Soha előtte nem éreztem így, és utána sem.

Úgy érzem magam, mint az első találkozásunk alkalmával, ami ugyanolyan viharos volt, mint ez a váratlan felbukkanás is. Hirtelen mintha forgó szél támadna körülöttünk és az egymás karjába sodorna. Újra érzem a bőrét a bőrömön. Szemeim megtelnek könnyel, hosszú percekig csak így öleljük egymást és csak örülünk a viszontlátásnak.

Sokszor kérdezem magamtól, mégis hogy találkozhattunk ennyire váratlanul? Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve hiszek a sorsban, szerintem a "nagy találkozások" előre megvannak írva abban a bizonyos nagykönyvben.

Nyitókép: Shutterstock