Korábban sosem érdekeltek a rosszfiúk. De te olyan hihetetlenül jóképű (és szórakoztató) voltál, hogy képtelen voltam ellenállni a vonzerődnek. Közben persze tudtam, hogyan bánsz a nőkkel, és tisztában voltam azzal is, mekkora csajozógép vagy.
Nem reménykedhettem abban, hogy pont az én kedvemért fogsz megváltozni, aztán mindennek tudatában mégis hagytam magam elcsábítani. Eleinte ellenálltam, nem tetszett a nyomulásod. Aztán kirángattál a csigaházamból a legtürelmetlenebb vehemenciával, amitől lassan elgyengültem és engedelmessé váltam.
Egyik nap tükörbe néztem, és alig ismertem magamra, mintha nem is én lettem volna. Fogalmam sincs, hogyan csináltad, de teljesen felforgattad a világomat, ügyesen elérted, hogy szükségem legyen rád. Egyszer régen már összetörték a szívemet, pont emiatt senkihez nem akartam érzelmileg kötődni. De annyira megbolondított a merészséged és a démoni kisugárzásod, hogy esélyem sem volt menekülni. Beléd szerettem, és igyekeztelek boldoggá tenni, te viszont úgy használtál, mint egy játékszert.
Levettél a polcról, és babusgattál, dédelgettél, ha úgy tartotta kedved. Olyankor szárnyaltam. Aztán behajítottál a sarokba a megunt dolgaid közé. Olyankor pokolian szenvedtem. Háborgott a lelkem, és főleg a félelem hullámai csaptak magasra. Kegyetlen érzés volt, hogy soha nem tudhattam, mire számítsak a következő pillanatban.
Utáltam azt a bizonytalanságot, amiben tartottál. Úgy éreztem magam, mintha egy körhintában ülnék. Émelyegtem attól a flegma kiszámíthatatlanságtól, ami belőled áradt, de valami delejes erő mágnesként húzott feléd.
Tudom. Hülye voltam. Szimbiózisra vágytam, és titokban azt reméltem, a türelmem végre felolvasztja a lelkedet, és kiteljesednek az érzelmek. Sajnos nem így történt. Hamis illúzió volt a kapcsolatunk. Mi sosem osztottuk meg egymással a vágyainkat, sosem beszélgettünk úgy igazán, ahogy nő és férfi beszélget egymással. Éppen ezért sohasem volt meg köztünk az a bizalom, ami egy érett, harmonikus párkapcsolathoz szükséges.
Egészen mostanáig azzal hitegettem magam, hogy jót tesz nekem a jelenléted, de már látom, hogy ez nem igaz. Ugyanolyan vagy, mint azok a férfiak, akik jöttek-mentek az életemben. Sőt, még rosszabb, mert ők legalább nem hitegettek a közös jövő ígéretével. Így visszagondolva az együtt töltött időre, fájdalom, feszültség és düh tombol bennem.
Megláttam a valódi arcodat, és rájöttem, hogy megint tévedtem. Minden tetted, minden mozdulatod üressé vált, az üzeneteid már csak hamis ígéretekről árulkodnak. Sokáig tartott, mire felismertem, hogy én voltam a te álarcod, amivel próbáltad elrejteni a gyengeségeidet, a függőségeidet. Azért történt mindez, mert túl gyáva voltál, nem mertél szembenézni a démonaiddal, és engem használtál pajzsként. Ami nagyon aljas húzás volt tőled.
Valamilyen szinten szükséged volt rám - de nem szerettél. Azt sem tudod, mit jelent tiszta szívvel szeretni. Nagyot tévedtem, és nagyot csalódtam. Tovább akarok lépni. Ki akarom törölni az emlékedet a fejemből, de iszonyú nehezen megy a felejtés. Nem értem, miért. Mikor fogsz már végre nem hiányozni?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
