Falra mászom tőled, de mégis te vagy a példaképem

Bevallom őszintén, én meg ezen sohasem gondolkodtam. Alapvetően nem vagyok egy példaképekért rajongó típus, inkább hiszek a pillanatnyi jótéteményekben. Komoly fejtörést okozott ezért, hogy erre korrekt módon megfeleljek. Gondolkodási időt kértem, s végül arra jutottam, az én példaképem az édesanyám. Nem azért, mert tökéletes ember lenne, éppen ellenkezőleg. Sok olyan tulajdonsága van, amitől a falra mászom, s nyilván ő is az enyémektől. Komolyan megküzdöttünk magunkért, és egymással, egymásért. Volt egy időszak, amikor komoly törést szenvedett el a kapcsolatunk.

Ám hiszem, hogy végül ez a trauma hozott össze bennünket igazán, életünkben először valódi önmagunkat adva, elindulva egymás valódi elfogadása, megértése felé. Ez a törés arra késztetett bennünket, hogy magunkat vizsgálva, egymás mozgatórugóit, cselekedeteinek okait megértve, feltétel nélkül elfogadjuk egymást. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy innentől rózsaszín tüllfátylas fáklyásmenet lett volna az összetartozásunk.

Csiszolódni kezdtünk. Időközben túlléptem harmincas éveimen, számos tapasztalattal gazdagodtam, egyre inkább ráláttam édesanyám életére, egészen gyerekkorától. Sok mindent átértékeltem. Olyan helyzetbe kerültem, mint ő: egyedül maradtam a gyerekemmel. S akkor rájöttem, milyen embert próbáló éveket élt túl. Nem mindent csinált jól. Nem mindig volt ott, amikor kellett volna.

De amit akkor nem láttam: hogy erőn felül mennyi mindent megtesz, hogy nekem és a testvéremnek mindent megadjon, ami csak lehetséges. Hogy voltak pillanatok, amikor komolyan maga alatt volt és nem tudta kezelni a lelki gondjait, de mégis, minden újabb napon talpra állt és tette a dolgát. Egyedül. Társ nélkül. Anyagi gondokkal küzdve. Mégis becsülettel végigélte azokat az éveket, tanult, képezte magát, miközben óvónői állása mellett két-három helyen is dolgozott.

S abban a pillanatban, amikor elveszítettük egymást, arra használta a külön töltött időt, hogy beiratkozzon egy önismereti tanfolyamra, melynek segítségével megtanult rálátni magára. A sors fintora, hogy tőle függetlenül én is mélyen ásni kezdtem magamban.

Édesanyám immár 67 éves, de ugyanazt a töretlen életszeretetet látom rajta még mindig. S mindig rácsodálkozom, honnan ez az erő, derű, önzetlenség, adni tudás, miközben – az én véleményem szerint –

Olyan sok nőn látom, ha egyedül él, elmerül az önsajnálatban, megkeseredik. Anyu a mai napig minden reggel szépen felöltözik, diszkréten kisminkeli magát, ügyel a frizurájára és két marokkal ad, csak ad. Jó szót, házi kosztot, apróságokat, figyelmet, mosolyt, szeretetének ezernyi apró jelét nap mint nap.

Aktív dolgozóként óvónő volt, az a fajta, aki szívvel-lélekkel a gyerekekért élt, s most nyugdíjasként, kreatív vénáját végre megélve gyönyörű hímzett dolgokat alkot. Összetartó baráti köre van, akikkel összejárnak, programokat szerveznek, elmennek ide-oda. S ami a legfontosabb, mindig, mindenben számíthatok rá.

Életem meghatározó élménye volt, hogy jelen volt a fiam születésekor. Hiszem, hogy az a pillanat végleg megpecsételte a sorsunkat, az egymás iránt érzett szeretetünket. Anyu nem dúla, azon kívül, hogy szült két gyereket, semmi köze a szüléskíséréshez. Mégis, azon a napon ösztönösen, profin tette azt, amit tanítani nem lehet, ha nem él benne az emberben: láthatatlanul jelen volt. Úgy kísérte a szülésemet, ahogyan a legnagyobb, legtapasztaltabb bábák. Csöndben, észrevétlenül ült, éreztem végig a szerető, támogató gondolatait, miközben aggodalmainak egyszer sem adott hangot. Ha kellett, ott termett, majd újból visszavonult. Biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, ott, akkor, abban a pillanatban minden átíródott. A helyére került minden, hiszen életem legfontosabb pillanatában ott volt, s vigyázott rám. S hiszem, hogy a gyerekemen keresztül a velem kapcsolatos dolgokat is rendezte: pontosan úgy viselkedik vele, ahogyan velem kellett volna anno. S így minden meggyógyult.

Az édesanyám a mai napig elmondja időnként, hogy lelkiismeretfurdalása van a múlt miatt. S én mindannyiszor elmondom neki, nincs miért. Hiszen nem a múlt számít, csakis a jelen, s az, mennyi mindent tett azért, hogy most így szerethessük egymást. A spiritualitás és a tudatosság számomra fontos dolgok, ebben a témakörben rengeteg szép szó röpköd manapság. Szépeket mondani bárki tud. De a valódi tudatosság számomra ezt jelenti: a mindennapok tetteit. S az én édesanyám valódi spirituális ember. Ő a példaképem.

Nyitókép: Shutterstock