Elegem van a párkeresésből: beletörődtem, hogy nekem talán nem is jár a boldogság...

Cirka tizenhét évesen kezdtem el az ismerkedést. Legtöbbször bulikban, mindig a korosztályom felett, minimum három, maximum hét évvel idősebbeknél próbálkoztam, mivel a korombéliek egyáltalán nem vonzottak. Érettebb voltam a koromnál, próbáltam ennek megfelelően ismerkedni. A baj azzal volt, hogy az idősebbek nem vettek engem komolyan. Mivel még nagykorú sem voltam, húzódoztak attól, hogy akár csak haveri szinten megöleljenek. Azt mondták, nehogy bárki is megrontásnak vagy zaklatásnak vegye a közeledésüket.

Később, amikor már jóval tizennyolc fölött jártam, és elkerültem egyetemre, a tanulás mellett csak a társkeresőkre volt némi kapacitásom. A létező összes ilyen platformon fent voltam, és próbáltam szóba elegyedni a számomra szimpatikus férfiakkal. Nem hazudok, nagyjából négy randira sikerült elmennem ilyen módon folytatott ismerkedés után és mindegyik kudarcba fulladt. Volt, aki élőben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Olyan is, aki egy pohár ital után szívesebben vitt volna haza, majd várta volna el, hogy mire ő reggel felébred, ott se legyek. A többivel pedig kölcsönösen nem volt meg a kémia, ami a vacsorák, mozik végére kiderült.

Míg a koleszos szobatársaim hétvégente bulizni, vagy a szerelmükkel kirándulni mentek, én a szobában maradva gubbasztottam. Olvastam, tanultam, néha elmentem egyedül inni egy kávét vagy limonádét. Figyeltem az embereket, akik kézen fogva sétálgattak, szenvedélyes csókokat váltottak a parkban, összebújva ültek a padokon, összekulcsolt ujjakkal ültek a szomszéd asztalnál... Alapvetően nem mondanám magamat csúnyának. Teljesen átlagos, normális nő voltam mindig. Azonban valamiért az összhang, a tökéletes kémia senkivel nem jött össze, s ez mostanra sem változott semmit. Negyvenen felül talán még nehezebb a helyzetem, mondhatnám, hogy Bridget Jones is mázlistább volt nálam.

A munkámból kifolyólag vannak az évnek olyan periódusai, amikor gyakran kell utaznom. Mindig próbálok az új helyekhez és az ott élőkhöz nyitottan állni, hiszen sose lehet tudni, hol talál rám az igazi... Viszont ez a nyitottság sose hozta meg a gyümölcsét. A szingli éveim során teljesen kijöttem a flörtölés gyakorlatából. Inkább érzem szánalmas próbálkozásnak, amit művelek, mintsem csábítónak.

Most, ezen az esős, őszi csütörtök délutánon, ahogy kémlelek ki a kávézó ablakán és látok néhány párocskát közös ernyő alatt, kezeiket kulcsolva menekülni az aluljáróba, vagy csókot váltva abban a szépen faragott, boltíves kapuban, nem érzek vágyat arra, hogy ilyet én is átéljek. Már nem hiányolom a másik ujjait az enyémek közül, nem akarok nyálcserét folytatni az összes velem szembejövő, jóképű férfival. Esténként a kétszemélyes ágyam sem olyan üres és nagy már egyedül, mint amilyennek évekkel ezelőtt éreztem. Azt gondolom, hogy ez a teljes elengedés egyenlete. Amikor bárhogy akarom is csavarni a szívemet, csak azt érzem, hogy sorvadtak az érzelmeim és a lelki, testi szükségleteim, mivel voltaképp sosem voltak maximálisan kielégítve.

Nem érzem a magányt, nem érzem, hogy hiányozna életem kirakósának egy darabja – dacára annak, hogy a kép hiányos. Behelyettesítettem az elfogadással, a beletörődéssel és minden mással, amit voltaképp ahelyett csinálok, hogy pocsék randikra járnék, egyoldalú ismerkedéseket folytatnék a társkeresőkön vagy esetleg az igazival családot tervezgetnék.

Igyekszem arra fókuszálni, ami adott, s nem arra, amiért mindig küzdenem kellett, de mégsem lett az enyém. Talán nem is jár nekem, talán nincs is rá szükségem és csak azért akartam mindig, mindenáron valaki mellett kikötni, mert ez tűnt rendszerszerűnek, elvártnak. Azt hiszem, itt az ideje, hogy felrúgjam ezt a rendszert és, hogy L. Regina legyen az új Bridget Jones.

L. Regina történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock