A mostohám alig 10 évvel idősebb nálam...

Bár apám is az utóbbi kategóriába tartozott volna... de sajnos nem így volt. A családomról tudni kell, hogy sosem voltunk átlagosak. A szüleim tinikoruktól kezdve együtt voltak, majd házasságra léptek, aztán pedig jöttem én. Köztük csak pár hónap volt a különbség, azonban én elég későn születtem, így pár évet vissza kellett ugraniuk, mikor cseperedni kezdtem. Az átlagos tinifiúkkal ellentétben, én imádtam, hogy a szüleim bevállalósak és minden buliban benne voltak. Csomó közös programunk volt, és a suliban is mindenki odáig volt. Folyton azt hallgattam, hogy „bár nekem is olyan laza szüleim lennének, mint neked, Norbi". Én pedig ilyenkor piszkosul mázlistának éreztem magamat.

Ezzel addig nem is volt gond, míg a szüleim el nem váltak. Én apu mellett ragadtam a suli, és a barátok, valamint a jövőmet érintő lehetőségek miatt. Anyu költözött el, egészen az ország másik felébe, ezért már csak ritkán látom.

Aput a válás után/közben erősen hatalmába kerítette a kapuzárási pánik, minek következtében olyan dolgokat kezdett csinálni, amikből azt hittem, hogy már kinőtt – ahogyan idővel én is. A munkahelyéről a kollégáival minden másnap kimaradt estére iszogatni, volt, hogy sztriptíz klubos blokkot találtam a konyhapulton a szétdobált cuccai között. Olyan is volt, hogy egy egész hosszú hétvégére eltűnt a régi cimboráival, nekem pedig elfelejtett szólni erről. Ezt még nagyjából el is tudtam volna fogadni, de az már nehezebb ment le a torkomon, mikor

Egészen pontosan, nála harminc évvel fiatalabb lányt állt szándékában mostohaanyámmá avanzsálni, mikor kábé nekem kellett volna hasonló korú csaj után szaladnom. Ez a felállás már csöppet sem töltött el büszkeséggel, főleg, mikor mondjuk reggelente a csaj vitt suliba, és jött értem, mert apunak halaszthatatlan dolga volt a munkahelyén.

A dicsérő és irigykedő megjegyzések helyét átvette a vérszívás... „Mi van, Norbi? Nem is mondtad, hogy van egy nővéred!" Vagy: „Osztozol a csajodon apáddal? Ennyire jóban vagytok?" És hasonlók. Ami csak rontott a helyzeten, hogy a lány egy koravén plázacica habitussal rendelkezett. Idősebbnek tartotta magát, mint amennyi idős volt, és mindenáron próbált a kegyeimbe férkőzni – természetesen a jó ízlés határain belül.

A közös ebédeknél forgott a gyomrom attól, mikor apu a csaj combjára csúsztatta a kezét, vagy negédes szavakat sugdosott a fülébe, esetleg nyálat cseréltek két falat között. Ha anyu ezt látná, kitérne a hitéből... Mindig ez járt a fejemben. Bár valószínűleg volt szerencséje látni ezt-azt, mivel apuval a közösségi hálón ismerősök voltak még, és akárhányszor együtt csináltunk programot, azt a csaj nem hagyta megörökítés nélkül és folyton taggelt minket a fotóin. Egy idő után letiltottam ezt a funkciót, és a családi felsorolásból aput is kiszedtem, a csajt is, és a vezetéknevemet is monogramra cseréltem – ezt mind az után, hogy apu el is vette a lányt...

A legdurvább mégis az volt, hogy mielőtt apu komolyabban beépítette volna az életünkbe őt, nem is beszélte meg velem, hogy mit szólnék hozzá, ha...? Nem zavarna-e engem, ha...? Abszolút nem érdekelte, én mit gondolok. Mindketten azt hitték, majd jól ki fogok jönni a csajjal, mivel majdhogynem korombéli, pedig ez egyáltalán nem így volt. Annyira azért volt jó fej a lány, hogy sosem akarta eljátszani az anya-szerepet – valószínűleg sokszor az arcába röhögtem volna, ha elkezd fölöttem anyáskodni. Szóval, így éltünk mi. Én, a kapuzárási pánikban szenvedő apám és egy majdnem-tini-mostohaanyuci. Lehet irigyelni...

Norbi történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock