Mikor éltél meg úgy egy pillanatot, hogy nem nyomkodtad közben a telefonod?

Egy nap alatt millió inger ér minket, és ezeknek a nagy része az okoskütyük által. Gondolj csak bele. Azonnal értesülsz a legfrissebb hírekről, arról, hogy mi történik a világban, hogy ki, mikor, hova, és mit posztolt. Már el sem tudjuk képzelni, mi lenne, ha nem így lenne, hisz annyira magától értetődő, hogy a Facebookunk hírfolyamából az ismerőseinktől az idegenekig, mindenkiről tudunk mindent.

Ezzel nem is lenne baj, de a rengeteg információ, ami ránk zúdul, gyakorlatilag függőséget okoz, és a legrosszabb az egészben, hogy amíg az új dolgokat hajtjuk, vagy épp rögzítünk egy momentumot, elfelejtjük megélni a pillanatokat...

A telefonom fogságában

Bárhol vagyok, ha van 10 szabad másodpercem, ránézek a telefonomra, nem írt-e valaki. Ha nem, akkor megnyitom az Instagramot, a Facebookot, vagy az általam kedvelt híroldalakat, és végiggörgetem, mi történt, mióta nem néztem rá a telefonomra.

Ha van valami érdemleges, gyorsan screenshot, elküldöm a barátnőimnek, ami rögtön megindítja a beszélgetés lavinát. Ha nincs, hát fotózok magam körül valamit, és küldöm azt. Napközben folyamatosan a telefonom után nyúlkálok, és már észre sem veszem, hányszor teszem ezt, de szerencsére ő helyettem is számon tartja.

A múlt héten például átlagosan 5 órát nyomkodtam a telefonomat egy nap. Ha jószívű vagyok magamhoz, azt mondom, ebből napi 2 legális, hiszen a munkám szorosan összekapcsolódik a social felületekkel, de a maradék 3 óra...Arra nincs mentségem!

Ha most valaki azt mondaná, hogy annyi időn keresztül láthatom az elhunyt szerettemet, ahány órát telefonnyomkodással töltöttem az elmúlt években, zokogva mondanék igent. Főleg, hogy tudom, ez rengeteg idő...

Ugye, milyen morbid hasonlat? Pedig az idő, az idő. Mindegy, hogy órákban, percekben, életekben, vagy halálokban mérjük, ugyanarról beszélünk. Az idő múlandó, és a múltból csak az emlékeink maradnak velünk.

Viszlát telefon, helló élet!

A Netflixen futó The Bold Type című sorozatot bámulva jöttem rá, mennyire szánalmasan ragaszkodom a telefonomhoz. A jelenetben Kat és Adena egy hegedűművész játékát nézik. Totál meghitt pillanat, mire Kat előveszi a telefonját, és kamerázni kezd. Adena erre elveszi tőle a mobilt, és arra kéri, figyelje a hegedűművészt, és élje át a pillanatot. És milyen igaza van...

Végiggörgetve a galériámat jó volt egy-egy pillanatot visszanézni, és örülök, hogy megörökítettem őket, de néha jobb lett volna csak egyszerűen átélni egy koncertet, egy kirándulást, vagy egy számomra fontos eseményt telefon nélkül.

Megfogadtam, hogy megpróbálom a lehető legkevesebbet nyomkodni a telefonomat. Nem veszem elő, ha a barátaimmal vagyok, ha a családommal vagyok, és ha nem dolgozok, nem olvasok feleslegesen céges e-maileket. Nem görgetem a hírfolyamom, ha van szabad 10 másodpercem, inkább felnézek az égre, és a felhőket bámulom, vagy a madarak csicsergését hallgatom, és ha vége ennek az egésznek, azon leszek, hogy megéljem a pillanatot. Mert