Egy kapcsolat, amiből maradandó sérülésekkel távoztam

Nekem az egyetem alatt kellett átélnem egy ilyet. A másod diplomámat csináltam, és a csoporttársaim nagy része évekkel fiatalabb volt nálam. Mivel én a "fiatalabb pasival nem állok szóba" típus vagyok, nem is aggódtam, hogy egy filozófia szemináriumon bűnbe esek majd. No de elkiabáltam. A világ legszebb könyvtárában ült le mellém egy magas, telt ajkú (ez sajnos különösen a gyengém) fiú, akivel azonnal szikrázott köztünk a levegő, ráadásul kiderült, hogy csak fél évvel fiatalabb nálam, ami fölött lássuk be, nem volt olyan nehéz szemet hunynom.

Attól a délutántól kezdve együtt jártunk a közös óráinkra, együtt tanultunk, együtt ebédeltünk, és néhány hét után már minden este együtt aludtunk el, és reggel együtt ébredtünk. Imádtam. Őszintén szólva olyanok voltunk mint egy olasz házaspár. Csapkodtuk a kocsiajtót, kiabáltunk, majd egy szenvedélyes szex után megbocsátóan mentünk tovább.

A magabiztos Oroszlánt imádni kellett, rajongani érte, elnézni a hibáit, és mindig pontosan azt tenni, amit ő akar. Én a mindent feketén és fehéren látó Bak, egy idő után képtelen voltam erre. Azt éreztem, hogy mindketten csak őt szeretjük, velem pedig nem foglalkozik senki. Ennek ellenére mégis megvártam, hogy a világ legnehezebb vizsgaidőszakának a kellős közepén ő szakítson velem, és ezzel a pokol legmélyebb bugyrába dobjon. (Szín ötössel zártam azt a szemesztert.)

Hetekig sirattam, és kerestem magamban a hibát, hogy mégis miben nem voltam elég jó? Majd körülbelül egy hónap múlva az egyetem folyosóján szembejött velem, egy fekete hajú, kék szemű lány kezét fogva. Teljesen az ellentétem volt a csaj, akit ráadásul be is mutatott nekem. A lány a kézfogás után azt is közölte, hogy sokat hallott már rólam. „Felejtsd is el" csak ennyi csúszott ki a számon, majd a fiúra mutatva hozzátettem, hogy „és Te is."

Ez a hullaciki tíz perc éppen elég volt, hogy túllendüljek az egészen és pár nap alatt visszataláljak a magabiztos, szingli énemhez. Halmoztam a sikereket, körülvettek a legjobb barátaim, boldog voltam. Ő pedig az egyik reggeli kávéja közben rájött, hogy jobb volt velem, mint a fekete üdvöskéjével.

Mindent megtett, hogy kibéküljek vele. Virágcsokrot küldetett, amit én váza helyett egy nőies mozdulattal csak bedobtam a garázsba. Kinyomozta, hogy hol van órám és megvárt a terem előtt, váratlanul betoppant a családom lakásába. Felhívta az apukámat, hogy vegyen rá a békülésre. Nem értette meg, hogy akkor sem lépek ugyanabba a folyóba kétszer, ha a csillagokat is lehozza az égről. Képtelen volt elviselni, hogy már nem rajongok érte, hogy csak ő sajnálja magát, de nekem nem esik meg rajta a szívem.

Egy forró nyári éjszakán, éppen egy féktelen buliból értem haza, amikor a lakásom lépcsőjén ült és sírt. Nem hittem a szememnek. A hosszas vallomás után - ami dióhéjban annyiról szólt, hogy rájött, hogy nem tud nélkülem élni, és hogy sajnálja, amit velem tett - egy könnyekkel teli zsebkendővel karöltve, kitettem az életemből és bezártam mögötte az ajtót.

Azóta számára én vagyok az a lány, aki képtelen a megbocsátásra. Pedig már akkor sem haragudtam rá, de megtanultam, hogy a saját jólétemet, nem áldozhatom fel egy férfi viszonzatlan imádásának az oltárán. Azóta tudatosan nem ismerkedem Oroszlán fickókkal.

Nyitókép: Shutterstock