Nem veszed észre, hogy a "jó" tanácsaiddal csak a földbe döngölsz?

Ha egy szerettünk elmesél egy nehéz élethelyzetet, mi megpróbáljuk minden energiánkat mozgósítani, hogy a segítségére legyünk - ez szinte természetes reakció a szeretetkapcsolatainkban. Viszont gyakran nem ezt várjuk attól, akinek kiöntjük a szívünket.

Miről is van szó?

Vegyünk egy egyszerű példát. Az egyik barátnőd, Gabi, elmeséli, hogy éppen sorban állt a boltban, mikor váratlanul egy másik vásárló fittyet hányva rá, beállt elé. Ő ettől olyan ideges lett, hogy szóhoz sem jutott. Belül fortyogott, de kívülről ez egyáltalán nem látszott, hiszen egy hang sem jött ki a torkán. Az őt megelőző vásárló pedig a legnagyobb természetességgel várakozott előtte, mintha ez így volna normális. Gabi emiatt kénytelen volt csökkenteni a közöttük lévő távolságot, ami a vírushelyzetre való tekintettel nem egy okos ötlet - de érthető, hiszen ha betartja a 1,5 métert, akkor valaki megint beékelheti magát közéjük..

Te pedig csendben hallgatod, ahogy a barátnőd érzelmektől túlfűtve és trágár szavakkal kísérve ecseteli, milyen felháborító ez az eset, és hogy mennyire bánja, hogy nem tudott valamilyen ütős megjegyzéssel kiállni magáért. Te együttérzően hallgatsz, majd a végén egyszer csak megjegyzed: "Én a helyedben elküldtem volna melegebb éghajlatra." "Tudod ki elé állt volna be! Velem ez tuti nem fordult volna elő, mert azonnal elzavartam volna!"Ennyi. Két mondatban máris megmondtad, hogy a másiknak mit kellett volna tennie.

Hát pont erről van itt szó...

Tényleg azt gondolod, hogy Gabi attól jobban fogja érezni magát, ha még te is a szemére veted, hogy te sokkal jobban tudtad volna képviselni az érdekeidet az ő helyében? Mert szerintem inkább csak rontasz a helyzetén, hiszen könnyen azt gondolhatja, hogy "Ha még a barátnőm is úgy látja, hogy jobban, meg lehetett volna oldani ezt a helyzetet, akkor tényleg kész csődtömeg vagyok." Ezzel így nem sokat segítettél neki, ugye te is érzed?

Miért is adunk kéretlen tanácsokat egymásnak?

Erre a legtöbben azt feleljük, hogy valamit reagálni akarunk a másik történetére, de kizárólag a jószándék vezérel minket. Ám ha ez tényleg így van, akkor miért az kerekedik ki a dologból, hogy mi mennyivel klasszabbak vagyunk, mint ő? ( Miközben ez egyáltalán nem biztos, hogy így igaz.) Persze hízeleg az egónknak, ha úgy érezzük, hogy egy barátunk ügyetlenebb egy olyan élethelyzet megoldásában, ami számunkra nem jelent nehézséget. De mi is küzdünk számtalan problémával más területen.

Tanácsot adni nem jelent egyet a valódi segítséggel. Sokszor többet segítesz azzal, ha aktívan hallgatsz, és valami kedvesebb megnyilvánulással biztosítod a másikat a támogatásodról és a szeretetedről. Például: "Megértem, hogy nagyon ideges lettél, biztosan nehéz lehetett neked. De szerintem ne abban mérd magad, hogy tudsz-e olyan bunkó vagy figyelmetlen lenni másokkal, mint ők veled. Te attól vagy kivételes, hogy egy ilyen helyzetben nem harapod le a másik fejét."

Ugye mennyivel jobban hangzik? Persze még ezután is érezheti úgy, hogy inkább olyan ember szeretne lenni, aki jobban kiáll magáért. Ezen a ponton pedig elmondhatod neki, hogy te hogyan csinálod, hátha ő is bátrabb lesz a te példádból. De ebben nem az fogja segíteni, ha a szájába adsz egy „ütős" beszólást, hanem az, ha megerősíted abban, hogy attól még nem "szerencsétlen", mert nem jó a szócsatákban.

Arról nem is beszélve, mennyivel elegánsabb, ha nem lenyomod egy kéretlen tanáccsal, hanem felemeled néhány kedves szóval. Valószínűleg ez a fajta segítség nem fog olyan ösztönösen jönni, mint a „te helyedben"- típusú tanácsok, de vannak helyzetek, amikor az a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem rontasz a másik helyzetén tovább.

Vass Vanda

Nyitókép: Shutterstock