Egyáltalán nem tetszel, akkor mégis miért vonzódom hozzád?

Mégis mindig odasandítok, ahol általában lenni szokott, a VIP-ben. Aztán gyorsan elkapom a tekintetem, nehogy Kata észrevegye. Különben is mit érdekel engem, hogy hol van, vagy hogy egyáltalán lejön-e ma? Pedig biztos lejön, szinte minden pénteken lejön ő is. Amikor meg nem, az olyan... rossz.

Mi van velem?

Nem értem magamat, miért agyalok rajta, egyáltalán nem tetszik, nem is az esetem. Nekem nem ilyen pasik jönnek be, se külsőleg se belsőleg. Találok sokkal jobbat is. Csak azért figyeltem fel rá, mert jól táncol. Valahogy így elegyedtünk szóba pár hete. Tudtam, hogy én viszont tetszem neki, de igyekeztem az értésére adni, hogy nem úgy gondolok rá. Vagy mégis?

Szabival csak haverok vagyunk, alig ismerem, hiszen csak a klubban szoktunk összefutni, kicsit táncolunk, kicsit húzzuk egymás agyát, be-be szólogatunk a másiknak. Néha talán túlzásba viszem, sajnos ez szokásom, az ő lelke meg elég érzékeny, ezért se illenénk össze. Meg azért se, mert nem tetszik... Nekem nem ilyen pasik jönnek be! Valamiért mégis mágnesként vonz, állandóan keresem a tekintetemmel a tömegben, idegesít, ha más lánnyal beszélget, és feldobódom ha velem van. Jó érzés, ha tánc közben finoman hozzám ér, sose rámenős, tudja hol a határ.

Néha azt érzem, jó lenne ezt a határt átlépni...

Ő viszont kijelentette, hogy nem akar most senkitől semmi komolyat. Én viszont igen. Persze nem tőle! Hiszen nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem nem az ilyen pasik jönnek be. De ha mégis tetszene... akkor sem lenne így semmi értelme. Marad tehát a játék, a könnyed kacérkodás, a kis flörtök, de szigorúan betartva a határokat. Néha chatelünk is, ott is hasonló a helyzet.

Egyszer valahogy feljött, hogy beajánl egy állásra, cserébe viszont elmehetnék vele vacsorázni. Majd kiugrottam a bőrömből, hiszen ez már egy randi! Nem csak együttlógás a buliban, laza flört, táncikálás, hanem valami sokkal több: randi!

Várom, hogy újra feldobja a témát, és megbeszéljük a randit. De semmi... Telnek a napok, Szabi egyre furcsább, egyre kevesebbet beszélünk. Majd eltűnik teljesen...

Nem értem mi történt, amikor már végre kezdett alakulni. Aztán megértem: Szabinak barátnője lett... Neki, aki nem akart kapcsolatot. De úgy tűnik, csak velem nem akart... Teljesen összeomlottam, potyogtak a könnyeim, ahogy néztem a Facebookra kitett boldog, szerelmes fotójukat, és legszívesebben beleütöttem volna egyet a képernyőbe.

Kvázi beleszerettem egy olyan pasiba, aki egyáltalán nem tetszett, akinek hárítottam a közeledését, majd amikor végre engedtem volna a megmagyarázhatatlan vonzalomnak, jött egy másik nő, és már késő volt. Ezt eléggé elba.... elbaltáztam.

Érdekes jelenség, amikor egy olyan valakihez kezdünk vonzódni, aki külsőleg egyáltalán nem is az esetünk. Mindig azt hittem, hogy elengedhetetlen egy kapcsolathoz, hogy első ránézésre tetsszen az illető, és meglegyen a kémia, hogy amikor meglátom, az fusson át az agyamon, „hú de jó pasi!". Pedig nem így van. Később is megesett már, hogy megérkeztem egy randira, és az volt az első gondolatom, hogy a francba, nem jön be a pasi. Majd a találkozó végén úgy álltam fel, hogy alig várom a következőt. Pedig egy pár órás beszélgetés során, vagy a buliban való flörtölgetések alatt nem is lehet igazán megismerni a másikat, tehát nem is feltétlen a belső tulajdonságaik lettek annyira vonzóak.

Akkor mégis mi?

Talán ezt hívják sorsnak? Amikor két embernek mindenképp találkoznia kell, tök mindegy, hogy igazából bejönnek-e egymásnak, vagy hogy eddig milyen kép volt a fejükben az ideális társról, mégis kialakul a megmagyarázhatatlan vonzalom. Mert feladatuk van egymással, vagy mert talán az előző életükben is találkoztak már, és nem ért véget ott a történetük?

De akkor mégis miért nem lett ebből szerelem? Sajnos úgy tűnik, ha elég büszkék, makacsak vagyunk, és túl sokáig várunk, akkor még a sorsunk elől is kitérhetünk. Vagy ilyenkor éppen azt tanítja nekünk az élet, hogy adjuk át magunkat egyből a vonzalomnak, ne agyaljunk, ne akarjuk megmagyarázni, csak éljük át, amit át kell, mert nem véletlenül érezzük azt, amit, éppen ő iránta.
Ha pedig ezt már elszúrtuk, talán majd a következő életünkben újra találkozunk...

Nyitókép: Shutterstock