A ghosting családon belül a legfájdalmasabb!

Többször feltettem már magamnak a kérdést: szükséges-e felelősséget is vállalnunk azokért, akiket biztosítunk az együttműködésünkről és a támogatásunkról? Vajon megtehetjük, hogy egy idő után, nemes egyszerűséggel, kilépünk a kötelékből?

Sokan vannak, akik azt érzik, hogy egy kapcsolatuk mérgező és nincsen jó hatással a lelkivilágukra. De felmerül bennük a kérdés: a kommunikáció hirtelen megszakításával nem válnak ők maguk is mérgezővé? Mekkora terhet okozunk ezzel a velünk szemben álló egyénnek?

Én ezt a hibát már jó párszor elkövettem életem során. Nem mondhatom magam ártatlannak, ám időről időre megfogadom, hogy nem teszem meg többször. Talán mostanra örök szabályként vésem az emlékezetembe: nem hagyom cserben azokat, akik számítanak rám. Azért nem, mert velem már elégszer megtették ugyanezt.

Öt évembe telt elengedni egy olyan kapcsolatot, ami talán a legmeghatározóbb volt az életemben. A mai napig nem tudom teljes bizonyossággal kimondani, hogy nincsen hatással az életemre, a személyiségemre a kötelék vége. A testvéreimről beszélek, akik a legtöbb embernek a legalapvetőbb biztonságot adják.

Nem voltam vétlen az esetben, ezt nem is állítom. Azt viszont ki tudom jelenteni, hogy a kommunikációt és a türelmet, minden fél részéről, elképesztően fontosnak tartom. Hiszen hiába nem tartunk valakit érdemesnek arra, hogy szorosan magunk mellett tartsuk, azért még nem kell élethosszig tartó sebeket okozni neki.

Arról a férfiról és családjáról beszélek, akik évekkel ezelőtt fűt-fát ígértek nekem, mikor még gimnazista gyerek voltam. Például stabil lakhatást, amit egészen pontosan csak három hétig tartottak be. Szívesen megkérdezném tőlük, hogy az akkori szituációt mennyire gondolták végig, és mennyire fontolták meg.
Mennyire gondolták át a tetteik lelki következményeit? Tisztában vannak a ténnyel, hogy ezzel a saját magamba és a világba vetett hitemet rengették meg?

Forrás: Shutterstock

Természetesen ezeket a kérdéseket csak magamban teszem fel, hiszen jól tudom, ha bármelyikre is igen lenne a válasz, akkor legalább nyomon követték az életem. Legalább kéthavonta egy egyszeri üzenetváltás formájában. Ezt nem tették meg. Sikerült elfelejteniük, vagy legalábbis az asztal alá söpörniük a történetet, melynek súlyát nem realizálták.

Ezek alapján szerintem érthető, hogy miről beszélek. Lehet valaki terhes számunkra, ez mindenkinek a saját személyes döntése. És úgy gondolom, az is egy döntés, hogy jóindulatú, tisztességes, jellemes emberként viselkedünk, ha valakivel közelebbi kapcsolatba kerülünk. De ha elhitetjük vele, hogy megbízhat bennünk, akkor nem megengedett csak úgy, szó nélkül eltűnni.

Főleg abban az esetben nem, ha a másik számít a közelségünkre, a megértésünkre és a személyünkre. Ilyen esetben nem korrekt magyarázat nélkül megszakítani a kapcsolatot és hónapokra, évekre őrlődni hagyni a másikat.

Sokkal egyenesebb dolog megértetni a vele, hogy miért nem szimpatikus számunkra, esetleg mi milyen élethelyzetben vagyunk, amiért jelenleg nem tudjuk őt az életünk részeként megtartani. Könyörgöm, a ghosting nem csak a párkapcsolatokban hihetetlenül bunkó viselkedés (bár bizony ott is), hanem minden lehetséges viszonylatban rettenetes.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?