Nem a munkahelyemre haragszom, hanem a kollégáimra...

Van az a pont, amikor betelik a pohár. Úgy érzem, hogy felrobban a fejem, és kő kövön nem fog maradni, mert elegem van. Ordítanék és tajtékozva tombolnék. És hogy mi az oka ennek a haragnak? Az, hogy az emberek bunkók.

A munkahelyünk egy olyan hely, ahol az időnk java részét töltjük - ha akarjuk, ha nem. Ennek fényében próbáljuk a legtöbbet kihozni belőle. Próbálunk jóban lenni a kollégákkal, produktívan és megfelelően elvégezni a ránk szabott feladatokat. Az esetek nagy részében nincs is ezzel semmi baj. De vannak napok, amikor még a pokol legalsó bugyraiban is kellemesebb a légkör, mint ott.

Ha fel kellene vázolnom a tényeket, a következőképpen tenném:

  • Van olyan kolléga, aki a munka jelentős részét elvégzi. Méghozzá megfelelően, nem összebarmolva, nem kapkodva, lelkiismeretesen. Még túl is vállalja magát, mert elvégez olyan feladatokat is, ami nem az ő dolga lenne.
  • Aztán van, aki mindig ígérgeti, hogy segít, de végül sosem teszi. Ezzel igazából a saját lelkiismeretét nyugtatgatja. Különösebb haszna azonban nincs. Teng-leng, aztán majd csak lesz valahogy.
  • Aztán van az, aki egy picit segít, majd eltűnik, mint szürke szamár a ködben. A munka végeztével természetesen előkerül és büszkén hangoztatja, hogy ő bizony mennyire odatette magát.
  • Végül pedig van az, aki sunnyog és reménykedik, hogy nem kell csinálnia semmit. Majd valaki úgyis megoldja a dolgokat helyette. Néha úgy szeretnék én is a sunnyogók közé tartozni, és nem azok közé, akik mindig mindent megcsinálnak!

És most jutunk el oda, hogy mi is az, amitől instant felrobbanok. Az emberi taplóságtól. Mert nem elég, hogy más helyett melózol, hogy rajtad kérik számon más feladatát, de amikor mindezt nem tudják normális mondatokba foglalni, az vérlázító. Bunkó módon, lenézve odalöknek egy félmondatot. Neked pedig vigyorogva kellene bólogatni.

Forrás: Shutterstock

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ezt nehezemre szokott esni. Kinyitom a számat, ami miatt aztán persze bajba is kerülök. Mert ugye ranglétra mindenhol létezik, és én alulról nem igazán tehetem meg, hogy felfelé vakkantgatok. De mit tegyek, ha egyszerűen nem bírom elviselni az igazságtalanságot? Amíg más naponta többször tart cigi- és kávészünetet, addig én örülök, ha a mosdóba ki tudok szaladni.

Persze lehet ezt még fokozni, amit előszeretettel meg is tesznek. Tegyük fel, hogy nekem segítségre lenne szükségem. A válasz egyszerű: szembe röhögnek. Sokszor elgondolkodom, hogy bizony milyen nagy úr a pénz, mert annyi, de annyi mindent lenyel az ember, csak hogy megtarthassa a munkahelyét. De vajon megéri nap mint nap idegeskedni?

Sok éve dolgozom már ezen a helyen. De minden alkalommal, amikor felteszem magamnak ezt a kérdést, eszembe jut valami. Nem a munkahelyem tehet róla, hogy milyen munkatársakkal dobott össze a gép. Minden helyen vannak olyanok, akiktől kirázna a hideg és felmenne a vérnyomásom. Úgyhogy jelenleg azt a taktikát alkalmazom, hogy hasonlóképpen válaszolok a hozzám beérkező kérésekre. Hihetetlen, hogy mostanában mennyit kacagok!

Forrás: Pályi Zsófia
Még több cikk Jankától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Janka stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy még többet olvass tőle. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?