Fuldokoltam a magánytól, miközben ott voltál mellettem!

Azon a késő nyári estén csúnyán összevesztünk. Igazából már arra sem emlékszem, mi volt a vita tárgya, csak arra, hogy szenvedélyesen bizonygattad a saját igazadat.

A veszekedésből végül kiabálás lett, ami azzal végződött, hogy zokogva csaptam be magam mögött az ajtót. Eredetileg az egyik barátnőmhöz akartam menni, hogy végre kiönthessem a szívem. Ám útközben meggondoltam magam, és nekivágtam a Duna-partnak. Ahogy leértem a Rómaira, a semmiből hirtelen lecsapott a vihar. Pillanatok alatt csuromvizes lett a ruhám, a vászoncipőm pedig semmit sem védett a hatalmas tócsák ellen.

De engem egyáltalán nem zavart, sőt! Csak álltam a szakadó esőben, és a dühömet felváltotta valamiféle megnyugvás. Éreztem, ahogyan a cseppek az arcomra hullanak, és amikor felnéztem, egy dupla szivárványt láttam az égen. Ez volt a jel, hogy a kettőnk ügyének vége, és új fejezet indul.

Pedig olyan szépen kezdődött... Már első nap megtetszettél, amikor a Tokaji Borfesztiválon találkoztunk. Volt benned valami megmagyarázhatatlan erő, ami magával ragadott. Ott, az öreg présháznál még nem értettem, miért bizsereg minden porcikám a közelségedért. Aztán hamar rájöttem, mit is jelent mindez. Igazi, mindent felülíró szerelmet. Úgy vonzottál magadhoz, mint mágnes a vasat. Tökéletesnek láttalak, ezért aztán bízni kezdtem benned.

Lelkesen és naivan azt gondoltam, ugyanarra vágyunk: boldog közös jövőre, ahol harmónia és béke van. Nagyon sokat tettem kettőnkért és azért, hogy jó társad lehessek. Mindig meghallgattalak, mindig melletted álltam, még a családommal szemben is. De te önző módon csak magaddal, a saját hóbortjaiddal törődtél. Két kézzel szórtad a pénzt - utazásra, drága ruhákra, sznob partikra. Kértelek, hogy hagyd abba az eszement költekezést, hiába. Egyre jobban kirekesztettél a világodból, ezért éreztem olyan magányosnak magam.

Forrás: Shutterstock

Átsírt órák, gyomorszorító pillanatok, tépelődő monológok járnak a fejemben, ha eszembe jutnak ezek az esték. Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét! Bárcsak elmondtam volna, mennyire a lelkembe tiportál! De akkor a csendet választottam. A beletörődést. Elárvult túlélőgéppé váltam, aki igyekezett meggyőzni magát, hogy ha elfojtja a fájdalmat, az előbb-utóbb megsemmisül. Ám nem szűnt meg, sőt, egyre növekedett bennem.

A helyzet a borbisztród megnyitása óta csak még rosszabb lett. Az utóbbi hónapokban többször hajnalban jöttél haza, alkoholmámorban úszva, mégsem szóltam semmit. Akkor sem, amikor utolsó pillanatban lemondtad a szardíniai nyaralást, amit annyira vártam. Pedig nagyon fájt, hidd el, óriási csalódásnak éltem meg.

Fogalmam sincs, milyen játékot űztél velem, most viszont iszonyúan sajnálom, hogy ennyi éven át hittem neked. Hiba volt. Utólag úgy gondolom, a gyengeségem és a hiszékenységem miatt hagytam magam elnyomni. A szebb holnapban reménykedtem. Abban, hogy megváltoznak a dolgok, és sokkal jobban fogod értékelni azt, hogy szeretlek.

Nem akartam tudomásul venni, hogy valami nincs rendben, ezért nem törődtem a figyelmeztető jelekkel. És bevallom, egy másik baklövést is elkövettem: erősebben hittem benned, mint a saját képességeimben. Így olyasvalakivé alakítottalak a képzeletemben, aki igazából soha nem létezett.

Nehéz beismerni, de reménytelenségbe fulladt a viszonyunk, nincs tovább. Itt az idő, hogy visszalépjek a valóságba, oda, ahol újra felépíthetem magam.

Fotó: Szabó Gábor
Még több olvasnivalóra vágysz?
Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?