Hallgassak, ha a fiamat megcsalja a felesége?

Amíg az anyósom élt, mindig csak valami elváráshalmazként volt jelen az életünkben. Ő volt a beszólások nagymestere. Bármikor képes volt egy odavetett megjegyzésével tönkretenni bármit.

Amikor elment tőlünk, mindig romjaimban hevertem. Amikor nekünk kellett hozzá menni, napokig gyomorgörcsöm volt. Próbáltam mindenféle kifogást találni, hogy elkerüljem a találkozásokat, de miután megszültem az unokáját, megadtam magam a sorsnak. Ő és én kénytelenek leszünk megférni egymás mellett, a férjem és a gyerek kedvéért.

Haláláig nem kerültünk közel egymáshoz. Talán emiatt is döntöttem el, én jó anyós leszek. A szeretetet nem lehet sem kikövetelni, sem kikényszeríteni - de az talán döntés kérdése, hogyan viselkedem majd a menyemmel.

Elég hamar próba elé lettem állítva. A fiam épp csak huszonöt múlt, amikor néhány hónapos együttjárás után feleségül vette a szerelmét. Sokszor kellett figyelmeztetnem magam a döntésemre. Néha felnéztem az égre és azt gondoltam: na jó, elég a viccből, ez túl sok nekem. Nem biztos, hogy be tudom fogni a szám. A lány sokszor és sokféleképpen feszegette a határaimat. Például arra célozgatott: nem lát semmi kivetnivalót abban, ha egy házaspár szexuálisan külön utakon jár, csak ezt ne titokban tegyék.

"Hiszen nézz meg engem - mondta. - A pasik megőrülnek értem. Le sem tudom őket vakarni magamról. Honnan tudjam, hogy nem lesz majd olyan, aki egy kicsit számomra is vonzó? De sosem fogom becsapni a fiad. És azt sem gondolom, hogy egy-egy kaland miatt el kellene válnunk. A házasság nem a monogámiától lesz jó. Ez ma már valami mást jelent."

Ezeket a monológokat általában a legédesebb mosolyával adta elő. Amikor pedig minden erőfeszítésem ellenére kétségbeesve néztem a fiamra, ő azt mondta: "Jaj, anyu, vedd észre, hogy csak provokál! Az egész nő egy imádnivaló provokatőr. Nem gondolja komolyan, amit mond." No, ilyenkor néztem fel csendesen az égre, némi könyörületben bízva.

Forrás: Shutterstock

Tisztes lelki távolságtartásban voltunk egymástól. Én valahogy nem voltam vevő "vicceire", ő pedig nem szerette, hogy a fiam ennyire ragaszkodik hozzám. A férjem jó após volt, általában nagyra nyílt szemekkel, csodálkozva hallgatta a menye történeteit, még kicsit flörtöltek is néha. Ilyenkor a fiam mindig rám kacsintott: "Látod? Játék az egész élete."

Ahogyan egyre jobban megismertem a szüleit, meg is értettem valamit ebből. Szigorúságuk, szűkre szabott életfelfogásuk nem vihette más irányba ezt a vidám, mindig jókedvű lányt - gondoltam. Talán tényleg csak játszik, mert így élte túl az otthoni hétköznapokat. Néha még át is szerettem volna ölelni... De ő olyan bravúrosan és profin hajolt el tőlem, hogy még magam is azt érezhettem: valahol az én mozdulatomban volt a hiba. Amíg a fiam boldog vele, én elfogadom. Ez lett a mottóm. Ennél többre nem voltam képes.

Aztán egy bevásárlós délutánon egyszer csak megláttam egy férfival. Olyan édesen összebújósan, meghitten. Igaz, hogy csak beszélgettek, de annyi intimitás volt a mozdulataikban, hogy teljesen biztos voltam benne: szeretők. Hazarohantam, elmeséltem a férjemnek, amit láttam. Kértem, hogy segítsen elmondani a fiunknak, de ő azt mondta, szerinte rémeket látok. "Az a lány annyira fesztelen és nyitott, hogy valószínűleg semmi nincs közöttük. Ne háborgassuk a fiunkat ezzel! Ő kimagyarázza, te meg az az anyós leszel, aki soha nem akartál lenni."

Nem mondom, hogy megnyugodtam, de legyűrtem magamban a kétségeimet. Pár hét múlva bejelentették, hogy gyereket várnak. Nem tudom, mi ütött belém, de az arcába mondtam, hogy én nem lennék olyan biztos az ő helyében, hogy ki is az apa. A fiam sokkot kapott, a menyem elrohant, de még az ajtóból visszakiabált: "Most megmutattad, ki vagy valójában, ne számíts rá, hogy valaha is látni fogod az unokádat!"

A fiam kérdőre vont, én elmondtam, amit láttam. Ő pedig csak annyit válaszolt: "Biztos vagyok benne, hogy csak egy régi barátja volt. Tudom, hogy nem csal meg senkivel. Annyira örültünk, hogy gyerekünk lesz. Miért kellett életem legszebb pillanatát elrontanod?" Majd elindult a felesége után. Ennek három hónapja. A fiammal beszélünk telefonon, de azóta nem találkoztunk. Én meg tipródom. Szégyellem is magam, de a kétségeim sem múlnak. Mi van, ha mégis igazam van?

Lenke történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek