Úgy szerettelek, mint egy drogos a napi adagját!

Egyidőben kifejezetten lenéztem és - gyengeségük miatt - megvetettem az ilyen embereket. Aztán a sors fintora, hogy én is egy súlyos függőségben szenvedő emberré váltam. A függőségem tárgya pedig te voltál.

Először minden annyira szépen indult. Barátok lettünk, legfőbb bizalmasai egymásnak. Mindent tudtunk egymásról. Olyanokat mondtam el neked, amit senki más nem tudott rólam, és olyanokat tudtam rólad, amit senki mással nem osztottál meg. Aztán beléd szerettem, te pedig továbbra is csak barátságot éreztél. Kb. egy-két hónapig beszélhetünk valódi szerelemről, ezt követően viszont az érzés kezdett elfajulni és átalakult a fent említett egyre rémisztőbb és kezelhetetlenebb függőséggé.

Eleinte pozitív lökést adott a napomnak, ha rám írtál. Később az üzeneted hiánya az egész napomat el tudta rontani. Amikor valamilyen okból nem kaptam meg a reggeli szokásos üzeneted, iszonyatos gyomorgörcsöt éreztem, ami egyre csak nőtt, egészen addig, amíg végre rám írtál. Sokszor egy "Na mi újság?" is elég volt tőled, hogy eufórikus állapotba kerüljek.

Öleltelek, csókoltalak, és mindenedet tökéletesnek láttam. Magamba szívtam az illatod, és teljesen önkívületi állapotba kerültem tőled. Kapaszkodtam beléd, rettegve attól, hogy egyszer elveszítelek. Amikor közeledni kezdett az elválás pillanata, a rettegés és a sírógörcseim gyakorisága is egyre nőtt. Kétségbeesve bújtam hozzád és tapintottam a bőrödet, miközben zokogtam, hogy másnap el kell válnunk.

Az elválásunk akkora teherként nehezedett rám, mintha egy közeli szerettemet vesztettem volna el végleg. Semmi más nem éltetett, csak az, hogy nemsokára újra együtt lehetünk. Minden gondolatom körülötted forgott. Nem érdekelt már a munka, a hobbijaim, az imádott családom, a barátaim. A jövőm, amiért annyit dolgoztam korábban. Semmi sem tudott belőlem érzelmeket kiváltani, kizárólag te.

Amikor külön voltunk, zokogtam, és mániákusan ellenőrizgettem minden fórumot, ahol elérhető voltál. Mit posztolsz, kinek a képét lájkolod, milyen oldalakat követsz, milyen hozzászólásokat írsz. Többet tudtam rólad, mint te magad. Visszanéztem a képeidet a tíz évvel ezelőtti regisztrációdig visszamenően. Ha egy képnél gyanús hozzászólást találtam - amiből arra következtettem, hogy százezer évvel ezelőtt valaki mással voltál közelebbi kapcsolatban -, akkor összetörtem és tovább zokogtam.

Amikor elveszítettelek, úgy éreztem, mindennek vége, és semminek sincs már értelme többé. Minek tanuljak, minek dolgozzak az előrejutásért, ha te már nem szerepelsz a jövőmben? Csak a családom iránt érzett szeretetem akadályozott meg abban, hogy véget vessek mindennek. Elhatároztam, hogy életben tartom magam a kedvükért, de elfogadtam, hogy belül már meghaltam.

Most kijelenthetem, hogy fél éve "tiszta" vagyok. A kísértés, hogy megkeresselek, ugyanúgy bennem van, mint egy leszokófélben lévő drogosnál az, hogy szerhez nyúljon. De mivel már nem vagyok a hatásod alatt, tudom, hogy ennél rosszabbat nem is okozhatnék magamnak.

Az eufória, amit adtál nekem, majd a hiányod okozta borzalmas mélyrepülés, az elvonási tünetek, a szélsőséges érzelmek és a végleges elvesztésedet követő szuicid gondolatok mind súlyos függőségre utalnak. Az általad megszerzett boldogság pedig sosem lehet valódi és egészséges.

Szeretném elérni, hogy ha egyszer elém állnál azzal, hogy újra akarod kezdeni, akkor nemet tudjak neked mondani. Jelenleg viszont hatalmas teljesítménynek érzem azt is, ha megállom, hogy írjak neked, és hogy már nem csak rólad szól az életem.

Nyitókép: Shutterstock