A nagyapám demenciája megfosztott mindentől, amit szeretek.

A nagyanyja házában otthon volt. Az apja sosem törődött vele, az anyja pedig lemondott róla - így került a drága mamihoz falura. De teljesen jóra ott sem fordulhattak a dolgok. A demencia közbeszólt, és a nagyapja onnantól kezdve már nem volt a régi. Amikor már a kés is előkerült, a mama menekítette őt. Lehetőségek híján oda, ahova tudta. Így került nevelőotthonba.

Csoda hát, hogy ő mint kisiskolás, sokszor félt az itteni nagyobb lányoktól? Az egyetlen hely, ahol kiszakadhatott ebből a miliőből, az a hinta volt. Messzire repítette őt, el erről a rideg, kegyetlen helyről. Itt álmodozhatott, elringathatta magát, miközben a felhőket vagy a kaput kémlelte. Azt a hatalmas rácsos vaskaput, ahol a mama hetente megjelent a kosarával, amiben házi finomságok sorakoztak.

De valójában nem ezek hiányoztak neki. Mert bár azért befalta a semmihez sem fogható házi káposztás rétest, a kakaós csigát és a többi mennyei ételt, az ölelés volt az, amiért olyan vágyakozva nézte azt a rozsdás vaskaput. Hogy érezhesse, igazán tartozik valakihez. Mert az anyjának, aki már csecsemőkorában lemondott róla, semmit sem jelentett.

Mama volt az, aki amikor megtudta, hogy az anyja a kórházban hagyta, azonnal magához vette. Nagyapja ekkor még tisztes kályhakészítő mesterként, jó nagypapaként igyekezett a kis unokáért is dolgozni. Azonban egyre furábban kezdett viselkedni. Agresszív lett, és butaságokat fecsegett. Sőt, az volt a mániája, hogy mérget tesznek az italába - ezért aztán csak a saját maga által engedett csapvizet volt hajlandó meginni.

Így nem volt más megoldás, Nikinek mennie kellett - ilyen körülmények között nem lehetett többé biztonságban. A meleg családi fészek bármikor robbanhatott, de mama vállalta az áldozatot, és nem hagyta egyedül a férjét. Jóban-rosszban, ezt mondták ki annak idején, és ő tartotta magát a fogadalomhoz. Nem tehetett mást, hiszen tudta: a férje sem hagyná őt magára fordított helyzetben. Így aztán ápolta az urát, és rendszeresen, erején felül is látogatta Nikit.

Egyszer nyílt a kapu, és Niki nem hitt a szemének. Mama állt ott, két nagy bőrönddel a kezében. Eddig mindig kosarat hozott magával, ezért nem tudta mire vélni a táskákat. Leugrott a hintáról és rohant mama felé. Majd a nyakába ugorva csókolta azt. "Mama!" - kiáltotta. A kis szíve izgalmában olyan hevesen kalapált, hogy talán még a szomszéd faluban is azt hitték a népek, hogy itt valami nagy kalapács munka folyik. Mama pedig csendesen megfogta Niki kezét, és könnyes szemekkel csak ennyit mondott: "Hazamegyünk. Papa elment."

Nem értette ezeket a szavakat még, nem tudta, hogy papa hova ment. De mivel már hozzászokott, hogy mindenki elhagyta, úgy gondolta, ő is csak elköltözött. Boldogan kapaszkodott mama kezébe, és el sem engedte. Az asszony engedte, hogy húzza, nem ellenkezett, hiszen olyan belső erő hajtotta a gyermeket, amit élete során csak ritkán érez az ember. Nem akarta elrontani a kislány örömét. Azzal, hogy a férje a túlvilágra költözött, adott egy esélyt az unokájának egy szeretetteljesebb családi életre. Így csak a szemét törölgetve hagyta, hogy túlcsorduljon az öröm a gyerekben, és csak húzza, húzza oda, ahová mindig is vágyakozott.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk.
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock