Az exférjem huszonöt év hallgatás után visszatért az életembe!

Amikor vasárnap reggel csörgött a telefon, először nem reagáltam - mert a vezetékes szólt. Szerintem nem kerestek rajta legalább öt éve, nem is tudtam azonosítani, hogy ugyan mi csöng. A férjem szólt, hogy a stabil az, nem a mobil.

Jót nevettünk, hogy ki a fene lehet az vasárnap reggel. Biztos valaki a múltból, egy szellem, aki nem halad a korral. Felvettem, és tényleg. Az érsebészeti klinikáról hívtak,Szabó László ügyében. Közbevágtam, hogy téves a hívás, itt nem lakik senki, akit így hívnak, sőt, nem is ismerek ilyen nevű embert. Darida Emesét keresik - mondták.

Hát az tényleg én vagyok, bár most már így hívnak, ez a születési nevem - és még mindig nem értettem, miről van szó. A férje adta meg a számot, mondta, és én a mellettem álló férjemre néztem értetlenül. Szabó László, ismételte a nő a nevet a telefonba. A férje, hangsúlyozta, a férje.

Miközben a férjem mellettem állt, és értetlenül nézett rám, hogy most akkor mi van, eszembe jutott. Hogy huszonöt évvel ezelőtt volt még egy férjem. Érettségi utáni nyáron úgy döntöttem, hogy elmegyek a Balatonra dolgozni és pénzt keresni. A nagy munkában találkoztam egy sráccal, akivel egész nyáron sülve-főve együtt voltunk, és augusztus végén, hogy a szerelmünk megmaradjon, összeházasodtunk. Én nem mondtam meg otthon, a szüleim nem tudtak róla - biztosan kiakadtak volna, az egyetem szeptember 15-én kezdődött.

Az volt a terv, hogy közös albérletbe költözünk - ő ideköltözik Budapestre Zalából, én meg az egyetemen leszek. Ő dolgozik, aztán pár hónap múlva megmondjuk a szülőknek. Sosem ért ide, mindig közbejött neki valami - persze ő is csak épphogy nagykorú volt, és a világ csak akkor kezdett kinyílt előttünk. Aztán az egyik együtt töltött hétvégi buli utáni reggel megbeszéltük: inkább hagyjuk ezt. Beadtam a keresetet a bíróságra - egy tárgyalásunk volt, hiszen nem volt semmink. Elváltunk, és akkor találkoztunk utoljára. Huszonöt éve.

Forrás: Shutterstock

"Igen, igen, jó helyen jár, én voltam Szabó László felesége, de huszonöt éve nem is hallottam felőle." "Nagyon sajnálom - mondta a nő a telefonba. - De a volt férje önt jelölte meg hozzátartozónak." Ezen is meglepődtem. "Végstádiumban lévő rákos beteg - folytatta a nő -, segítségre van szüksége." Nem akartam vitatkozni, hogy hívjon másvalakit, megkérdeztem, mit kell tennem. Másnap reggel kell a klinikán lennem, a kezelőorvosa vár. Megígértem, hogy ott leszek.

A férjem a kanapén ült és magyarázatot várt. Tudott az előző házasságomról, csak azt nem értette, hogy került elő most ez a férfi, és mit fogunk tenni. Hát, pont erre a két kérdésre nem tudtam én sem a választ. Azt mondtam, biztosan nagy bajban lehet, hogy engem, az ezer éve nem látott volt feleséget keresi meg. Nincs jogom erre a kérésére nemet mondani. Mármint arra, hogy bemenjek a klinikára, és amiben tudom, támogassam őt. Elhatároztam, nem fogom kérdezgetni, hogy hol vannak a rokonok, miért nem azok jönnek. Bizonyára megvan az oka, hogy nem nekik szólt.

És itt lett érdekes a dolog. "Mi lehet az az ok, amiért nem a családjának szólt?" - kérdezte a férjem. "Meghaltak, külföldön élnek, megszakadt velük a kapcsolata, magyar viszonyok között ezek történhetnek" - válaszoltam. "Honnan tudta a számot?" - kérdezte még. Igen, nekem is eszembe jutott, hogy honnan, de nem kell hozzá nyomozónak lenni, hogy kiderüljön: anyukámék házát örököltem meg, és még anno, mikor még ő volt a férjem is ez a telefonszám tartozott a Darida névhez és a címhez. "Szerencséje volt, oltári szerencséje" - mondtam.

Este elővettem a padláson lévő lomos dobozt, és keresgéltem a régi esküvői képünket, a szerelmes leveleinket és a válási papírokat. Mennyire szerettem, és milyen gyorsan elmúlt! Nem tartottuk a kapcsolatot, de nem is hiányzott. Szégyelltem magam, hogy azóta egyszer sem gondoltam rá. Tényleg nem.

Nem jött álom a szememre. Egyszerre akartam megállítani és sürgetni a perceket. Tudtam, hiszen mondták, hogy nagyon beteg, és azt is tudtam, hogy biztosan ledöbbenek, mennyire megöregedett és milyen elesett. De akkor is, a szívemben ő az a férfi marad, akit annyira szerettem, hogy az első férjem lett.

Eszembe jutott az a nyár Siófokon 1995-ben, amikor mindenki Bon Jovi Always-ére lassúzott a szerelmével, szorosan összesimulva. Mi is. És dolgoztunk minden nap - a Palace diszkóban voltunk felszolgálók. Akkor még ez volt a Balaton legmenőbb helye. Pont tavaly nyáron jártunk arra a mostani férjemmel, és meglepve tapasztaltam, hogy bezárt - de csak a hely iránti nosztalgia érdekelt, az első férjem eszembe sem jutott.

Reggel amikor csörgött a telefon, hogy ébresszen, már ébren voltam. Nehéz szívvel indultam a klinikára.

Törőcsik Edit novellája

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?