Nemcsak téged hagytalak el, hanem a régi életemet is!

Lassan pakolgattam a cuccaimat a dobozokba. Először csak a ruhásszekrény ürült ki, az még különösebben nem volt feltűnő. Amikor viszont üresek lettek a polcok, eltűntek a könyvek, és lassan már az illatomat is láttuk távozni a kis lakásunkból, akkor mindkettőnk szeme könnybe lábadt.

Ekkor még nem tudtam, hogy gyakorlatilag az egész addigi életemtől búcsúzom. Ültél a nagy ágy szélén és sírtál, én pedig sajnáltalak. Közben üvöltött bennem a düh, és legszívesebben arcon csaptalak volna, de láttam a szemedben, hogy fáj. Fáj neked a pofon nélkül is. Azért lenyeltem a könnyeimet, és flegmán odaszóltam, hogy "Most meg mi a bajod?" Te pedig azt felelted, hogy minden a helyén volt, és most ezt kell lebontanod, és nincs ez így jól.

Nincsen, valóban nincs jól, de az utat te választottad. Aranykalitkába zártál, szerettél - a magad módján őrülten szerettél -, kiszolgáltál, és mindent megadtál nekem, csak hogy ne lássam, mi zajlik körülöttem.

Boldog ugyan nem voltam, mert mindig motoszkált bennem valami furcsa szorongás, de vidám voltam, majd kicsattantam, olyan vidám. Te szavak nélkül is tudtad, mire van szükségem, mik a vágyaim, milyen életet szeretnék élni - és meg is adtad nekem. Én pedig biztos voltam benne, hogy valaki, aki ennyire odaadó, nem verhet át.

Forrás: Shutterstock

Mégis valahányszor a fejembe szállt az alkohol, vagy csak egy pillanatra a szokásosnál mélyebben magamba néztem, elöntöttek a kérdések. Miért jár még mindig a sarkamban a régi szeretőd? Miért tudta elcsavarni a fejem egy másik férfi? Mert még, ha valójában nem is történt semmi - mert a becsületem nem engedte -, de el tudta érni, hogy akarjam. Miért vágyom annyira mások elismerésére, miért kell állandóan jönni-menni, csinálni valamit, és miért nem jó csendben, kettesben lenni?

Hát azért, mert legbelül végig tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Hiába a sok beszélgetés, a rengeteg ígéret és a vallomások, hogy velem mindent megosztasz, és hogy nő iránt így még nem éreztél, ezek csak szavak. Azt mondják, a tettek beszélnek, és nem a szavaknak kell hinni, de te a tetteiddel is hazudtál. Ragaszkodtál, imádtál, soha nem akartál nélkülem lenni, és mégis félreléptél.

Most pedig pakolok. Nagyon furcsa érzés, hogy bár sírni tudnék, mert gyászolom a közösen töltött éveket, az izgatottság sokkal erősebb. Szinte örülök az új életemnek. A zsigereimben érzem, hogy minden sokkal jobb lesz. Megváltoztam, és nem szeretem azt, aki az utolsó pár hónapban lettem. Már mindenkit hibáztattam, senkit sem szerettem, pedig csak rád haragudtam. Annyira fel akartalak menteni a bűneid alól, hogy másokra vetítettem az irántad érzett dühöt.

De most vége. És fájnia kellene, félnem kellene az egyedülléttől, a jövőtől és attól, hogy nélküled leszek, de mégsem ez történik. A szívem tele van reménnyel, és érzem, hogy most valami olyan vár rám, amiről eddig csak álmodtam. Tudom, hogy most csoda fog történni.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?