43 évesen gyereket szülök, mert a férjem így akarja...

Engem elkerült a szerelem. Vagyis nem, de úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, nem jött össze. Mert idealizáltam a férfiakat.

Kitaláltam, hogy szerintem milyenek, és persze semmi és senki nem tudott meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Még az sem, ha maga a szeretett férfi viselkedett bunkón. Én ezeket nem vettem észre. Beleláttam a kedvességet, a lelki emelkedettséget, a tökéletességet, csak azért, mert odavoltam érte. Kitaláltam, hogy milyen az a férfi, aki nekem megfelel. Magas, barna, okos, sportos - hát, nem vittem túlzásba a kritériumokat...

És még az sem zavart, ha ennek ellenére alacsony, szőke, kissé kövér, nem annyira eszes. Egy értelmes nő tudja, hogy a külső csak egy dolog, nem számít. A belső a fontos. Szerintem az alacsony szőke, nem annyira eszes, testes pasi legbelül magas, barna, okos és sportos.

Így voltam mindennel. Megmagyaráztam magamnak, hogy jó ez így, örüljek annak, ami van. Nem, nem örültem, de ahhoz, hogy ez leessen, fel kellett nőni. Bár mindig azokért rajongtam, akik tudomást sem vettek rólam, azért nekem is voltak lovagjaim. Általában észre sem vettem őket, és amikor összeraktam, hogy egy fiú akar valamit tőlem, mindig kiakadtam, mert én nem biztattam. Ahogy engem sem azok, akikért én voltam oda...

Aztán amikor a barátnőim szépen sorban elkezdtek férjhez menni, és már a negyedik esküvőn voltam kísérő nélkül koszorúslány, gyanús lett, hogy valamit nem jól csinálok. Mert még kísérőnek sem jön velem senki egy hétvégére. Hát persze, hogy nem, mivel akiért éppen odavoltam, nem is tudott rólam, aki meg engem szeretett, arról meg én nem tudtam.

És akkor jött Norbi. Pontosabban én mentem. Új munkahelyem lett, ahol vele kerültem közös irodába. Sokat segített, hogy mielőbb fel tudjam venni a ritmust a munkában, örültem, hogy lehetett rá számítani. Az átlagostól eltérően szabálykövető vagyok. Amikor beléptem az új helyre, az ottani poliszi megtiltotta, hogy a kollégák érzelmi viszonyba keveredjenek egymással. Tartottam is magam ehhez. Egy darabig. Aztán csak belebonyolódtunk. Óriási, kölcsönös szerelem lett belőle.

Forrás: Shutterstock

Elmúltam már harminc, mikorra ez összejött. A négy barátnőm, akiknek egykor a koszorúslánya voltam, már máshol tartottak. Ketten gyerekkel váltak el, a másik kettő gyerek nélkül. Azt mondták, milyen jó, hogy ilyen sokáig vártam, mert felnőtt fejjel már nem ugrik bele az ember lánya hülye szerelmekbe, meggondolatlan házasságokba, aztán meg válásba.

Harmincöt voltam, amikor megszületett a lányom, Virág Eszter. Gyönyörű név ennek a szép gyereknek. Negyven voltam, amikor kiderült, hogy érkezik a második gyerekünk. Szerelmes, egészséges, boldog anyukaként vártam, tényleg. Már nem akartam semmi extrát az életembe, elég volt a két gyerek, a munka, a ház, Norbi. Elégedett voltam.

Most is két nevet adtunk a babának, és alig vártam, hogy láthassam. A kiegyensúlyozott terhességem azon a napon ért véget, amikorra az orvos kiírta a szülést. Amikor megkezdődtek a fájások, összepakoltam, és tudtam, nemsokára indulunk a kórházba. Nem voltam rosszul, inkább a lebegéshez hasonlítanám. Vártam, hogy kibújjon a kicsi. A fájdalom, ami várt rám, nem érdekelt. Tudtam, hogy a végén megkapom a jutalmamat, Hanna Borbálát.

Aztán a kocsiban ülve egyszer csak azt éreztem, hogy abbamarad minden. Elmúltak a fájdalmaim, elmúlt a lebegés, mintha elvágták volna. Mire beértünk a kórházba, a gyerek meghalt. Egy halott csecsemőt kellett megszülnöm. Látni akartam őt, szeretgetni, dajkálni, felöltöztetni, elbúcsúzni tőle.

Nem derült ki soha, hogy mi történt abban a tizenöt percben, amíg otthonról beértünk a kórházba.
Akkor úgy gondoltam, soha többé nem akarok ilyet átélni. De nem tudtam nézni Norbi szomorúságát, így végül másképp döntöttem. Április 25-én leszek negyvenhárom éves. Erre a napra vagyok ismét kiírva...

Törőcsik Edit novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek