Tényleg létezik szerelem első látásra?

Egy zajos szórakozóhely ugyanazon asztalának két egymás melletti székén ültünk. Valaki, aki engem és téged is ismert, úgy gondolta, hogy ebből a vegyes társaságból csakis jó sülhet ki.

Nem reméltem mást az estétől, mint hogy kikapcsoljon. Így nem gondolkodtam hosszasan, hogy mit vegyek fel, mennyire legyek szexi, dögös, érzéki. Fogtam egy nadrágot és egy blúzt, mintha csak munkába indulnék. Göndör fürtjeimet sem rendezgettem sokáig, a tükör elé is csak két röpke percre ugrottam oda, aztán már rohantam is tovább. Két óra, a nehéz nap végére, ennyi kikapcsolódát engedélyeztem magamnak, semmivel sem többet.

A szórakozóhelyen a kezdeti puhatolózó kérdések után hamarosan párok alakultak, olyanok, akik rögtön megtalálták a közös hangot. Csak mi ketten voltunk, akik nem csatlakoztunk senkihez. Én igyekeztem a nekem szóló kérdésekre gyorsan válaszolni, néha újakat generálni, társalgást kezdeményezni. Te csendben ültél és figyeltél, míg nekem az ajkaim beszéltek, addig neked a tekinteted. Arcomon éreztem a hosszan elnyúló pillantásodat.

Aztán a csendet nyugodt, férfias hangod törte meg, amikor az egyik mondatomat velem együtt fejezted be. Ugyanarra gondoltunk, és egyszerre mondtuk ki, olyan természetesen, magától értetődően, mintha mindig is ezt tettük volna. Mintha ismertük volna a másik ízlését, gondolatait, hangszínét, és azt is, mikor kezd új mondatba.

Forrás: Shutterstock

Egymásra mosolyogtunk, és ezzel nemcsak a beszélgetés kezdődött el, hanem valami sokkal mélyebb, valami hihetetlenül értékes és természetes. Már nemcsak személyek - egy férfi és egy nő - beszélgettek az asztal mellett, hanem a lelkeink is - amik mindeközben vidám táncot lejtettek. Örültek annak, hogy ennyire könnyű minden, hogy a szavak egymást követik, a csend pedig csak azért van, hogy hosszan elmerülhessünk egymás tekintetében, mosolyában, a pillanat varázsában.

Szemeink nevetve kérdezték: hogy lehet egy zajos szórakozóhelyen ilyen csodára lelni? Hirtelen mobiltelefonok és vakuk villogása rántott vissza bennünket a valóságba, amikor a többiek csoportképet készítettek.

Aztán a percek elszálltak, az este a végéhez ért, én felálltam, kabátot vettem, és útnak indultam. Te hangosan utánam köszöntél, rám mosolyogtál, én pedig rád. Nem féltem, nem féltünk, hogy ennek az estének nem lesz folytatása. És valóban, alighogy hazaértem, a telefonom üzenetet jelzett, azt, hogy ismerősnek jelöltél. Mosollyal az arcomon aludtam el.

Azóta beszélgetünk - hosszasan, mélyen, sokatmondóan. Érdeklődsz, válaszolok, kérdezek, mesélsz. Várjuk egymás jelentkezését, levelét, és azt a percet, mikor újra találkozhatunk. A beszélgetéseink ugyanolyan természetesek, mint azon a varázslatos éjszakán. Hihetetlen azonosság, nyugalom és szenvedély jellemzi őket. Minden olyat megleltünk a másikban, amit eddig kerestünk, a lelkünk pedig olyan természetesen simult egymásba, mint akik biztosak abban, hogy nincs ennél csodásabb hely a világon.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?